Az ezüst róka meséje (Jimin ff.)

Hol vagyok?

~Ha Eun szemszöge~

Másnap viszonylag korán ébredtem és sehogy sem tudtam visszaaludni. Úgy döntöttem hasznossá teszem magam és eltakarítom a tegnapi romokat. Mert hát tegnap este már egyikőnknek sem volt túlságosan kedve hozzá, igazán jól éreztük magunkat. Talán túlságosan is sok alkohol csúszott le, azokon a torkokon. Biztos ezért húzza még mindenki a lóbőrt.

Összesöpörtem és összeszedtem a szemetet. Egy porszívózás ráfért volna a nappalira, de nem álltam neki, hiszen nem akartam hangoskodni,  a többiek még az igazak álmát aludták. Ehelyett inkább felvettem a cipőmet és levittem a szemetet.

Sosem értettem miért egy sikátorban foglalnak helyet a panelházak szemetesei. Bár igaz, ami igaz ott legalább nincsenek se szem, se orr előtt, elrontva, a már így túl zsúfolt város látképét. Mellesleg lehet, hogy csak én néztem túl sok krimit, de ideális helyszín lehet akár gyilkosság ok számára is.

Ilyen és hasonló rémképek hemzsegtek a fejemben, mikor levittem a szemetet. Egy nagy levegőt véve próbáltam gondolataimat a helyes irányba terelni. Miért rontanám el ezt a szép napot kora reggel, paranoiás gondolatokkal? Beléptem a nappal is félhomályos sikátorba, amely most a megszokottnál is sötétebb volt, hiszen a Nap is csak nemrég bukkant elő a horizont mögül. Már most, a korai órákban kellemesen meleg volt. Lehet a nap folyamán ráveszem majd, Yoongit jöjjön el velem a parkba és ne ott benn savanyodjon élete szerelmével, a zongorájával.

Már épp indultam volna vissza, mikor egy baljós alak állta el a kijáratot. Lassan közelített felém kiélvezve minden egyes pillanatot, amit rémült arcom vizslatásával tölthet. Arcát maszk takarta, szemébe pedig baseball sapkát húzott. Egy szóval lehetetlen volt kivenni kicsoda.
Pontosan tudta, hogy nincs más kivezető út a kelepcéből. Csapdába estem és igen, megrémültem, mert testet öltött előttem korábbi képzelgésem tárgya. Egy sötét ruhás alak, aki éppúgy lehet baltás gyilkos, mint "egyszerű" zsebtolvaj.
Ösztönösen hátrálni kezdtem az esélyeimet számolgatva, a nálam sokkal nagyobb fickóval szemben, miközben gőzerővel kerestem azt a rohadt paprikasprayt a zsebemben. Amit természetesen most az egyszer fent felejtettem. Mert ez nagyon is rám vall.

Még mindig hátráltam, vártam, hogy hátam neki csapódjon a sikátor végi téglafalnak végleg megpecsételve sorsom. Már rég kiabáltam volna segítségért, ha nem fagy torkomra a szó. Egy lehellet csapott nyakon. Pár másodperc törtrésze alatt játszódott le minden. Felocsúdni se volt időm: egy tompa tárggyal ütést mértek a tarkómra, majd minden elsötétült. Csak két dolog maradt meg a rám törő sötétség viharában,  az egyik, hogy azt mondom halál nyugalommal:

-Na fasza, ezek ketten vannak!

A másik pedig, hogy görcsösen markolom a nyakamban lógó ékszert, utolsó mentsvárként. Mintha bármitől is megmenthetne.

      
      <<<<<<<<<<>>>>>>>>>>

Borzasztóan hasogatott a halántékom. Mondjuk nem is csoda, hiszen kaptam rendesen, de a fájdalom legalább azt jelenti, hogy életben vagyok és nem haltam meg. Fogalmam sincs meddig nem voltam magamnál. Lassan nyitottam ki a szemeimet éles fényre számítva, ami miatt azonnal be is kell majd csuknom. Nem így lett. Ennek ellenére pisloghatnékom támadt, annyira megdöbbentett, amit láttam. Igen, egy sikátorban voltam, de nem ott, ahol eddig. Késztetést éreztem arra a bizonyos csípésre, amely a filmek tanúsága szerint képes felébreszteni, visszarántani a valóságba. Megcsíptem magam kétszer, háromszor, de csak azt sikerült elérnem, hogy most már a karom is lüktetett. A várt hatalmas konténerek látványa helyett, szeméthalmok fogadtak, rettenetes szagot árasztva. Nem is beszélve a közeli szűk utcában áramló késői embertömegről. Mert hát közben, nem voltam magamnál, beesteledett. A ruházatuk és a szintén az utcán hömpölygő mocsok miatt egyértelművé vált, hogy ez nem a 21. század. Ha pedig mégis, akkor igencsak eltévesztették az évszázadot.