Az ezüst róka meséje (Jimin ff.)

Hiányzol

~Sam szemszöge~

-Hogy képzelte ezt az egészet?! - dühöngtem a szobám magányában. Majd pont ő fog kioktatni, akinek fogalma sincs a világ dolgairól. Na persze! Nagyon felcseszte az idegeim ezalatt a rövid idő alatt. Komolyan mondom ő tartja a rekordot.
-És akkor még ezek után segítsek neki eljutni a Gyilkoscsoda-forráshoz. Mintha az ilyen egyszerű lenne! Szinte a lehetetlennel vetekedik.
-Aaahhjj! - túrtem bele hajamba.

Fel s alá járkáltam a szobában, hátha sikerül valamelyest lenyugodnom, ellenben most ez sem segített. Mikor már a folyamatos mászkálást is megelégeltem, leültem szedett-vedett fekhelyemre, egy megsárgult képpel a kezemben. A képen a nagyim fiatalabb kiadásában az édesanyámat ölelte. Mindketten boldognak tűntek. Charlotte szerint a mosolyomat tőle örököltem.
-Hiányzol! - simítottam végig anyám mosolygós arcán.

Félreértés ne essék, nem anyámat utálom, hiszen neki köszönhetem az életem és ezért mindig is hálás leszek. Magát a helyzetet gyűlölöm, amit át kellett élnie. Amit vállalnia kellett a megélhetésért, hogy gondoskodhasson az akkoriban beteges nagyimról, mert másokkal ellentétben, neki nem volt más választása. Már akkor is a Rókák egy része szegénységben élt. Az idegesít, hogy most már az olyanoknak, mint Ha Eun - igaz, szűkös a lehetőségeiknek tárháza, de mégis csak van más lehetősége, mint a testét áruba bocsátani.
Ez a név, Ha Eun. Milyen csúf játékot űz velem az élet?!

-Na jó, ez így nem oké... - keltem fel az ágyról, hiszen esélytelen volt, hogy így bármennyit is aludni tudjak. Levegőre volt szükségem. Halkan, mint aki rosszban sántikál, a köpenyemet kezdtem keresni, de nem volt sehol. Biztos a konyhában maradt, miután Ha Eun levetette magáról.
-Sebaj - gondoltam-, annyira nem fontos, hogy végigcaplassak az egész házon érte.

Kinyitottam a szobám ablakát és macskaügyességgel átlendültem a házunk falára. Már a kijárási korlátozás se izgatott, tulajdonképpen még nem hagytam el a házat, mert rajta tartózkodtam. Kezeim és lábaim automatikusan megtalálták a kis réseket, amikben könnyen megtámaszkodhatok, kapaszkodhatok. Amiken keresztül telente a szél oly könnyen besüvít, jégveremmé változtatva a kunyhó belsejét. Aztán mászni kezdtem, egyre csak felfelé, a tető volt a cél. Amint felértem, elheveredtem és a tekintetetemmel az égboltot kezdtem vizslatni.

Gyönyörű este volt. Az ég tiszta volt, egy kósza bárányfelhő sem keveredett el égi nyájától. Az ég, mint fekete vászon nyújtózkodott fejem felett. Nem lehetett ráunni, nem volt egyhangú, felületét megannyi csillag pettyezte, hol sűrűbben, hol pedig ritkábban. Akárcsak ha az, aki a csillagokat adagolta, helyenként túlzásba vitte volna és egyszerűen megszaladt volna a keze.

Byul. Csillag. A szó, amely a többségnek semmilyen jelentést nem hordoz, nekem meg a világot jelenti. Bárcsak te is láthatnád ezt az égi csodát! Bárcsak te is, ebben a pillanatban az égre pillantanál, új, titkos szálat alakítva ki köztünk. Egy szálat, a régi helyett, melyet elvágtunk, mikor már nem hittél bennem többet.

Hatalmas sóhaj hagyta el ajkam. Melyben fájdalom, szomorúság és a korábbi dühöm maradéka távozott. - Hiába, ami volt, elmúlt. Ahelyett, hogy meglátogatnálak egy másik, számomra közömbös lányt kell pátyolgatnom, egy olyan út során, amely az életembe is kerülhet. Ha utoljára is, de a kaland előtt találkozunk! Remélem... - suttogtam a békés, tücsök muzsikától mozgalmas éjszakába ígéretem.

Egy hirtelen gondolattól vezérelve erősen koncentráltam, megérezve az ismerős bizsergést, amely a mellkasomból indulva végigterjedt testemen. Már nem is tudom, mikor vettem fel utoljára ezt az alakot. Immár rókaként ücsörögtem a tetőn, szokva a másik testet. Egyszerre több száz illat rohamozta meg szaglószervem, bundámba bele-belekapott az éjszakai szellő. A szabadság vad ízének nem tudtam parancsolni: belevetettem magam az éjszakába, magasról leszarva a szabályokat. Akkor még nem tudhattam, mekkora hibát is követek el, ezzel a meggondolatlansággal.

~Írói szemszög~

Éjfél felé járt az idő, ez pedig őrségváltást jelentett. A katonák, akik eddig kitartóan járták az utcákat, szabályszegőkre vadászva, visszatértek a palotába. Rendesen elfáradhattak, hiszen már három órája volt, hogy munkába álltak. Ugyanezért nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a fejük felett, a tetőn végignyargaló ezüstös villanásnak. Nem úgy, mint az a fiatal férfi, aki pár pillanattal ezelőtt vette fel a műszakot.

Nagyjából fél órája járhatta a szűk sikátorokat, mikor a szeme sarkában egy ezüst alak tűnt fel. Amint odakapta a fejét eltűnt. Ennyivel nem adta fel, ő nem erről volt ismeretes. Alig telt el pár perc ismét megjelent látómezejének szélső peremén. Mintha csak játszana vele. Ezúttal viszont nem sietett utánajárni mit is lát pontosan. Kivárt, ahogy jó vadászhoz méltó, ahogy még az apja tanította kiskorában, mikor nyúlra vadásztak.

Türelmének meg lett a gyümölcse: egy elegáns szökkenéssel a róka - mert hogy az volt - pont a szemei előtt haladt el.
-Egy szabályszegő. - mosolyodott el, nem hitt a szerencséjének, hogy már az első hetén fog egyet. Ahogy az állat bundája a Hold fénykörébe került, esett csak le igazán az álla. Megütötte a jackpotot. Mert nem akármelyik Róka ücsörgött a tetőn, hanem maga az Ezüst Róka. Az, akinek hatalmas vérdíj volt a fejére tűzve és akiről azt hitték vagy halott, vagy hogy már hetedhét országon túl jár. A fiatal férfi elégedett mosolyojánál egyedül csak a Hold ragyogott fényesebben.

~Yoongi szemszöge ~

(Megjegyzés: ami Animáliában egy nap, az a mi világunkban egy teljes hétnek felel meg.)

-Már egy hete, hogy eltűntél. S emiatt felelősnek érzem magam. Sőt rohadtul az én hibám. Ha azon a bizonyos reggelen nem lustálkodtam volna, hanem amint felébredtem, ki keltem volna az ágyból, akkor talán még most is itt lennél.

Hogy mi is történt veled? Fogalmam sincs, a nyomozók is csak találgatnak. Egyszer csak pikk-pakk, nyom nélkül tűntél el, mintha soha nem is léteztél volna. Egyben azért biztos vagyok: nem önszántadból léptél le. Az a vértócsa is erről árulkodott, ami utánad maradt.

Anyáék összetörtek. Erre nem tudok jobb szavakat. Mintha önmaguknak csak árnyképei lennének. Anyára napi szinten rájön a sírás, ilyenkor alig győzzük megvigasztalni. Apa már nem olvas reggelenként újságot, te is tudod, hogy ez milyen nagy dolog. Egyszerűen csak maga elé mered, mint egy élőhalott, egy zombi, aki agy elvonási tüneteket mutat. Ez így nagyon nincs rendjén.

Bemegyek a stúdióba, de minek, nem tudok dolgozni. Így nem, hogy nem tudom mi van veled. Nam és Hobi is észrevették, hogy valami nem oké, de persze ezen ők sem segíthetnek.

Ismét a vállamra telepedett a szomorúság. Tudod, mint mikor fiatalabb voltam. Amiből csak egyedül te tudtál kirángatni. Bármennyire is kilátástalanok voltak a dolgok, nem hagytál a folytogató sötétségben. Nem engedted, hogy összecsapjanak fejem felett a hullámok. Mosolyoddal - akár világítótorony a viharos tengeren- mutattad az utat a felszínre, ahol minden sokkal szebb, mint amilyennek ilyenkor hittem. Félek... egyedül neked merem ezt elmondani, anyáékat nem akarom ezzel még jobban megnyomorítani idegileg.

Szóval bárhol is legyél Min Ha Eun, ha hallottad, amit mondtam, akkor kérlek siess vissza... - csuklott el hangom. Arcomon egy kósza könnycsepp szántott végig. Tényleg rettegtem, hogy ismét felülkerekedik a mélabú, mint dühös, bosszúra éhes szörnyeteg. S többé nem ereszt.

A legnagyobb félelmem persze ennél is nagyobb volt: rettegtem, hogy bármi történik vele. Egy sóhaj kíséretében bontottam a vonalat Ha Eun hangpostájával. Bár tudtam nem hallja, mégis egy kicsit jobban éreztem magam, hogy valakinek elmondhattam ezeket szavakat, melyek mázsás súllyal nehezedtek vállamra, s amiktől egyre inkább nem kaptam levegőt.