Az ezüst róka meséje (Jimin ff.)

Váratlan lehetőség

Felettem a végtelen kék ég terült el, alattam pedig egy fenyves tört a kékség felé, akár egy sündisznó zöldszínű szálfaegyenes tüskéi. A távolban hósipkás hegyormok húzódtak. A Nap a szemembe tűzött erősen elvakítva, de nem bántam, még ez sem tudta elrontani végtelen jókedvem. Egyszerűen csak élveztem a repülést. Lágy szellő borzolta a tollaimat, amelyet a menetszél légáramlatai keltettek, jellegzetes fenyőillatot fújva felém. Azt illatot, ami mindig meg tudott nyugtatni. Hol gyorsabban, hol lassabban ereszkedtem majd törtem az ég felé. Ha valaki felnézne az égre azt gondolhatná, hogy ez a madár megkergült, vagy csak egyszerűen nem százas. Akárhogy is még sosem éreztem magam ilyen szabadnak.

Míg nézelődtem, a távolban egy tekintélyes építményt pillantottam meg. A kastély tornyai, mint egy korona büszke csúcsai törtek a felhők fölé. Közelebbről is meg kellett csodálnom ezt az építészeti remekművet, teljesen ámulatba ejtettek hófehér falai. Közelebb érve nem kerülte el figyelmemet az sem, hogy a kastélyt fallal vették körül, ezzel különítve el a körülötte fekvő településektől, amelyek nem dicsekedhettek ekkora eleganciával és monumentalitással. Lejjebb ereszkedve falvakat láttam, amelyek nyomora éles ellentétben állt az ékes palota gazdagságával, pompájával. Mintha a palota ádáz élősködőként szívta volna el a falvak életerejét. Olyan szinten megnyomorítva azokat, hogy alig maradt bennük valamennyi élni akarás..

A falvak utcáin a házak úgy nyomódtak egymásnak, mint konzervdobozban a szardíniák. Az utcák is szűk folyosókként cikáztak a házak között, átláthatatlan labirintust alkotva. Megannyi nyomornegyed, lehetetlen életkörülményekkel. Fájdalmas volt mindezt látnom. Az utcák mocskosak voltak, mosdatlan testek bűze és vizelet szaga terjengett a levegőben. Rengeteg beteg embert is felfedeztem, legtöbbjük már a haláltusáját vívta, számukra megkönnyebbülés lehetett a halál. Minden utca nyüzsgött az emberektől, akik mind a dolgukra siethettek. A megélhetésük volt a tét, a nyomorúságos feltételek mellett. A legborzalmasabb mégis a rabszolgapiac volt. Mikor afölött haladtam el, szorosan lehunytam szemeimet, de az éles sikolyok és jajveszékelés útját nem tudtam elzárni. Megállíthatatlanul támadták, gyötörték tudatom. Megfogadtam, hogy mindent megteszek, hogy segíthessek rajtuk.

Nagyon közel merészkedtem az utcákon elsiető emberekhez, csak két méterrel repülhettem el a fejük felett, de egyikük sem vette észre a jelenlétemet. Pedig rengetegen tekintettek az ég felé.
Valamiért mégis úgy éreztem, ez azért van, mert egyszerűen nem láthatnak, láthatatlan vagyok számukra. Egyetlen egy ember kivételével. Már egy ideje követtem egy érdekesnek látszó, fekete, csuklyás köpenybe bújtatott karcsú alakot. A köpeny piszkos volt és szakadt, ennek ellenére jótékonyan rejtette el tulajdonosának kilétét. Kecsesen mozgott miközben kerülgette az ember-áradatot.  Az alak még tett pár lépést előre, majd megdermedt, mintha érezte volna, hogy figyelem. Feltekintett és az égre meredt, egyenesen rám. Biztos voltam benne, ő lát engem. Egy fiatal férfi tekintete fúródott egyenesen szemeimbe...

A vekker csörgésére riadtam fel. Akkora lendülettel keltem, hogy a közeli ismeretségbe kerültem a padlóval. Onnan legalább nem eshettem lejjebb.
-Min Ha Eun! Már megint jól kezded a reggelt! - szidtam magamban magamat szokásomhoz híven, majd nagy nehezen felkászálódtam a padlóról. Már igazán megszokhattam volna, hogy milyen szerencsétlen tudok lenni....

Ismét azt álmodtam, hogy sólyomként szállok az égen egy ismeretlen, mégis ismerős település felett. Mint mindig, most is akkor ébredtem fel mikor az az idegen felpillantott az égre és meglátott engem. Egyedüliként a tömegből. Sokat gondolkodtam már azon, miért álmodom mostanában sokadszorra is ugyanazt, de nem találtam rá magyarázatot. Még a neten sem találtam semmit. Pedig ott aztán minden van!