Az ezüst róka meséje (Jimin ff.)

Megfejtve

~Sam szemszöge~

Mindenből és mindenkiből elegem volt. Még sosem éreztem ilyen cudarul magamat, mint ebben a pillanatban. Sosem feszült ekkora düh és tehetetlenség egy időben mellkasomnak. A táskám és minden, ami benne volt odaveszett. A tartalma létfontosságú volt számomra, de hisz ezt ők úgysem értenék meg. Még nem. De semmi gond, hisz valahogy csak megoldom, nem? Muszáj lesz, ha életben akarok maradni… A kurva életbe is, az egész amiatt a lány, miatt, Ha Eun miatt van! Az eszem megáll! Az pedig hab a tortán, hogy a legjobb barátom is elárult. Taehyung mellé állt, ahelyett, hogy az én pártomat fogta volna. Mégis ki az, akit gyerekkora óta ismer? Engem vagy azt a lányt?! 

Nem bírtam tovább. Elhúztam a csíkot még mielőtt olyat tehettem volna, amit a szenteltvíz sem mos le rólam. Csak azután álltam meg, mikor kellő távolságba értem tőlük. Most valahogy egyikük társaságára sem vágytam. Lehuppantam egy lapos felszínű sziklára és próbáltam kissé megnyugodni és rendezni eszeveszetten cikázó gondolataimat. Legszívesebben a hajamat téptem volna idegességemben, de nem nem maradt volna egyetlen hajszál sem a fejem tetején, ha így teszek, annyira ingerült voltam. 

-Bassza meg! - túrtam vöröses tincseimbe mérgesen. Fogaimmal alsó ajkam marcangoltam, mire a vér fémes íze töltötte meg a számat. Kezeim ökölbe szorítottam, az ízületeim elfehéredtek a mozdulatra. 

Nagy robaj rázta meg a környéket. Egyből Taehyung és Ha Eun jutott az eszembe. Bármennyire is haragudtam mindkettejükre, az aggodalmam erősebbnek bizonyult. Akár a felkelő Nap, úgy oszlatta el a szemem elé ereszkedő düh ködét. Mint aki rugóra jár, pattantam fel és a sziklaszirt széléhez siettem. Egy hatalmas szikla csücsült az alattam elterülő útszakaszon. Csak akkor fújhattam ki nyugodtan a bentrekedt levegőt, mikor láttam, hogy mindketten épségben vannak. Legalábbis többé-kevésbé. Tae ernyedt testét a lány vonszolta maga után. Biztos kimerült az alakváltástól, ezért vesztette el az eszméletét a fiú. Tekintetemmel végigkövettem, ahogy a lány felküzdötte magukat az eggyel feljebb lévő kiszögellésre. Halkan, hogy ne vegyenek észre, lemásztam az ő szintjükre. Amint közelebb értem, Taehyung végre magához tért. Bár a lány nagyrészt kitakarta a fiút, így is tudtam mire megy ki a játék, mikor Tae közelebb intette magához Ha Eun-t. Szívembe ezernyi késként döfött a féltékenység. Csak azt nem értettem, hogy mégis mire fel. Teljesen összezavarodtam, alighogy visszanyert belső nyugalmamat egy pillanat alatt cincálta szét a pusztító, természeti katasztrófával felérő érzés. A bensőm valósággal forrongott. Mindezek ellenére fejem tiszta maradt, gondolataimat a hideg, színtiszta logika hatotta át. A logika pedig elvetette azt a lehetőséget, amit a szívem kántált. Minden egyes dobbanásával azt dübörögte, hogy ez a lány az a lány. Mégsem tudtam hinni neki. Egyszerűen nem hihettem neki. A két vélemény gigász módjára csapott össze, de akárcsak a makacs öszvérek, egyik sem adta meg magát a másiknak. 

-Faszom! - dünnyögtem félhangosan, majd ismételten magára hagytam a gerlepárt. Úgy látszott elég jól megvannak ők ketten nélkülem is. 

~Ha Eun szemszöge~

Sam távolodó alakját figyeltem. A fiú válla, mintha megereszkedett volna kissé, de ezt ilyen távolságból nem tudtam pontosan megállapítani. Öles lépteivel rendületlenül haladt előre. Alakja zsugorodott, egyre messzebb került párosunktól. Úgy éreztem lépnem kell valamit, mert ha nem teszem, a köztünk húzódó mély szakadék végleg áthidalhatatlanná válik. 

Magamban egyre csak örlődtem, utána menjek-e vagy hagyjam a francba? Magányra van szüksége vagy pont az ellenkezője lenne az, amivel segíthetnék neki? 

Sam mindig is rejtély volt a számomra, mint az Enigma, amit annak idején szinte lehetetlennek bizonyult megfejteni. Valami, talán egy belső hang, vagy egy ösztön volt az, amely mégis a fiú után küldött. Sietős lépteim gyorsan futássá idomultak, mikor rájöttem, sétálva nem érhetem utól.