Különös Szerelem /𝑵.𝑯/

🥀40.🥀

–Nos, sajnálom de nagyon úgy néz ki, hogy a hölgynél egyfajta traumatikus sokk alakult ki.–állapította meg végül
–És ez meddig tarthat?–...

–Talán csak napok, vagy hetek de több is lehet, akár hónapokig is eltarthat míg teljesen feldolgozza a történteket.–magyarázta
–Tudunk neki valahogyan segíteni?–kérdeztem reménykedve
–Mindenképp legyenek mellette...érezze, hogy szeretik, és feltétlenül fontos, hogy legyen miért harcolnia.
–Meghalt az ikertestvére, és a táncos hobbija, kitöredezni készülő karrierje mellett most nem tud még csak lábra állni sem..hogyan érezze, hogy van miért harcolnia?–tettem fel a költőinek szánt kérdést kiaadva
–Maga a párja?
–Igen.–feleltem határozottan
–Szereti?
–Az életemnél is jobban.–halványan mosolyogtam
–Már az is, hogy ezt tudja segít neki a felépülésben. Könnyen lehet, hogy számára ön a kapocs az élethez.–tette vállamra a kezét–Nekem most mennem kell. Ne feledje, minden percben éreznie kell, hogy szeretik. Viszont látásra.–Az orvos kiment, én pedig csak néztem a barátnőmet. Alig kaptam őt vissza és már is egy egész szakadék választ szét minket ismét. Bármit megadnék ha most nem neki kellene ilyen állapotban lennie. Inkább lennék én. Inkább én feküdnék teljesen magatehetetlenül helyette.

Emília szemszöge

A testvérem halott. Az egyetlen ember, aki mindent, MINDENT tudott rólam, aki mindig mellettem állt, akire bármi volt számíthattam, akire az életemet is gondolkodás nélkül rábíztam volna, akivel felnőttem, sőt  akivel együtt fejlődtünk édesanyánk hasában 8 hónapon keresztül (kora szülöttek voltunk), halott. Na és mintha ez önmagában nem lenne elég nagy sorscsapás nem tudok lábra állni..most még a fejemet elfordítani sem. Egy kő..egy kő nehézségét érzem, de nem a végtagjaimon, nem. A szívemen. S most felmerül bennem a kérdés. Mi értelme így az életemnek?
Oldalra pillantva megláttam Őt. Feje a karomra hajtva pihent.
–Talán hülye vagyok, és teljesen értelmetlen amit csinálok, de basszus Emi, ne csináld ezt kérlek. Te vagy a legerősebb ember akit ismerek, szépségem te nem adhatod fel. Tudom, hogy nehéz és fáj, és élni sincs kedved de kérlek szépen kincsem, szükségem van rád. Mindnyájunknak szüksége van rád. Tudjuk, hogy nem pótolhatjuk a testvéredet, csodálatos és különleges volt, de segítethetünk neked boldognak lenni. Ő is ezt akarná. Nem teheted ezt a szüleiddel, nem hagyhatod hogy egyszerre mind két lányukat elveszítsék. Egymás támasza kell, hogy legyünk ebben a borzalomban. Próbálj meg harcolni édesem. Mi veled vagyunk.–hallottam, ahogyan mondatonként elcsuklik a hangja. Neki is nehéz. Felnézett rám.–Te fent vagy? Hallottál engem?–tette fel kérdéseit, szerettem volna válaszolni, de nem ment. Fáradt vagyok. Lassan hunytam le szemeim, engedve a szemhéjamra nehezedő kövecskéknek.

1 month later..

Niall szemszöge

1 hónap telt el a baleset óta. Emíliát pár nappal később haza hozhattuk..volna. De a szülei úgy gondolták náluk jobb helyen lesz, és ha teljesen felépült eldöntheti, hogy vissza jön hozzánk vagy velük marad. Minket okolnak a baleset miatt, főképp engem, ami persze érthető. Ha nem akarok annyira utána menni, akkor a tábor után még egy napot a bátyáékkal töltött volna, így minden másképp történt volna. Az a rohadt volna. Zayn nem tudja feldolgozni a történteket. Még mindig magát okolja, és gyászol. A többieknek szintén nehéz. Luke vissza költözött a szüleihez, amíg Lia ilyen állapotban van. Általában hetente hív, és beszámol a fejleményekről. Hála istennek egyre jobban van, mostmár csak meg kell szólalnia végre. Egyébként ezen a héten még nem hívott, és már szombat van. Kezdek aggódni, bár még hívhat.
Hiányzik az én kis vadmacskám. A szülei még azt sem hagyják, hogy meglátogassam őt. Remélem nem hiszi azt, hogy lemondtam róla és már nem szeretem. Hisz mindennél jobban szeretem őt. Viszont nem tudom, ő mennyire okol engem vagy minket a történtekért. Könnyen lehet, hogy megvet minket, és cseppet sem kíváncsi ránk. A gondolataimból a telefonom csöngése szakított ki. Luke. Végre. Azonnal fogadtam a hívását.
–Luke, minden oké? Hogy hogy nem hívtál hamarabb? Emília jól van? Vagy romlott az állapota? Vagy javult és megszólalt?–bombáztam izgatottan a kérdéseimmel
–Csillapodj Ír-manó.–nyugtatott le. Emília hívott az elején mindig ír-manónak.
–Bocsánat.–vettem mély levegőt
–Megszólalt.–hallottam a hangján, hogy mosolyog
–Úr isteeeenn.–kiáltottam fel majd ugyanazzal a lendülettel beszaladtam mindenki szobájába. Ahogy gondoltam mindenki reakciója egy hatalmas visítás volt. Rosszabbak vagyunk mint a lányok.
–Várj míg meg tudod mit mondott.
–Mit?–ha lehet, most még izgatottabb vagyok
–Téged akar. A nevedet mondta.–ha nyálas ha nem most könny szökött a szemembe–Gyertek ide tesó.
–A szüleid páros lábbal rúgnak ki minket.–szontyolodtam el
–Majd beszélek velük. Szüksége van rád és ha anyáék nem akarják, hogy még többet szenvedjen bizony el kell fogadniuk.–határozottnak tűnik
–Azonnal indulunk.–mosolyogtam majd miután elkoszontünk letettem a telefont.
Remélem ez nem csak egy álom.
Kiálltam a folyosóra és elkiáltottam magam.
–1.2.3 mindenki pakolni! Megyünk Emihez!–a többiek válasza egy egységes "Rendben" volt. Vissza mentem a szobámba és én is pakolni kezdtem. Ahogy ezzel megvoltam lefoglaltam 5db repülőjegyet Californiába. Az eset óta nem szívleljük az autózást. És még így is muszáj lesz azzal mennünk a repülőtérre.

Hát itt vagyunk, kb 20 perc múlva indul a gépünk, és azt hiszem sosem voltunk még ennyire izgatottak.
–A Californiába tartó járat utasait kérjük kezdjék meg a felszállási, a repülőgép 10 perc múlva indul.–szólalt meg a hangosbemondó, hopsz, ezek szerint tévedtem.

<3

Megérkeztünk. Fogtunk egy taxit és elindultunk Emiék háza felé. Azt hiszem, még az első fellépésünkön sem volt ekkora görcs a gyomromban.
Nem sokkal később a taxi megállt, fizettünk és miután kiszedtük a csomagtartóból a bőröndöket elindultunk a ház felé.
Megálltunk a verandán..aztán lefagytam.
–Niall, nem kopogsz?–kérdezte Harry
–Mi van ha a szülei nem engednek be minket?–fordultam feléjük
–Akkor erőszakkal megyünk be.–jelentette ki Liam majd előre nyúlva kopogtatott.
Szerencsétlenségünkre Emi édesanyja nyitott ajtót.
–Mégis hogy volt képetek ide jönni? Nem szégyellitek magatokat? Takarodjatok a szemem elől!–kezdett hangos kiabálásba
–Anya fejezd be!–jelent meg a háta mögött Luke
–Dehát mindenről ők tehetnek! Tönkre tették az életünket! Megölték a lányom, a másikat pedig megnyomorították! Kitépték a fél lelkem, és szakad kifelé a másik is!–folytatta mostmár a fiának
–Nem! Ők mutatták meg nekik milyen élni, hogy milyen a legkitartóbb, legtisztább szerelem. Carol imádta Zayn, és tudta, hogy Zayn is imádja őt. Ez a srác és Nial is tett a társadalmi elvárásokra, büszkén mutatták be őket az egész világnak. Nem mellesleg Zayn bátyja volt Eminek helyettem. Harry, Liam és Louis pedig a legjobb barátai voltam azok helyett akiket elvesztett. Carolnak pedig szintén a legjobb barátai voltak. Hidd el nekem, hogyha ezt Carol most mind hallotta, és látta, te nagyon nagy szarban vagy anya, ő sem hibáztatja őket, biztos vagyok benne. Te se tedd, mert ettől csak romlik a félig kiszakadt lelked is. Az egyetlen módja annak, hogy ne szakadjon ki az, ha hagyod, hogy a húgom boldog legyen. Nem tudom milyen anya vagy te ha eldöntesz minden helyette..az életéről van szó. Ha ő majd most azt mondja nekik, hogy nem akarja őket látni elmennek, mert tiszteletben fogják tartani a döntését. De addig, te hallgatsz.–azt hiszem sosem láttam még Luke-ot így kiakadva. Viszont jól esett, hogy így gondolkozik. Kikerültük az édesanyját és Luke után indulva felmentünk Emi szobájába.
–Menjetek be.–mosolygott Lucas bíztatóan. Mély levegőt vettem és benyitottam az ajtót. A többiekkel együtt bementünk.
Lia az ablak alatt elhelyezett kipárnázott ágyán ült, és kifelé nézett.

_________________

Sziasztok babykék. Én már nem tudom mit mondjak, nagyon sajnálom ezt a sok késést. Nem igazán volt időm írni, de megpróbálom aktivizálni magam.😊
Remélem tetszett ez a rész, és nem okoztam csalódást.
Majd jelentkezem, addig is jók legyetek és vigyázzatok magatokra. 😊