I Think They Know (StylesTriplets x Louis)

18

Edward nyarában beköszöntött az ősz.

Ez volt az az időszak, mikor nem találta a helyét. Mikor úgy érezte magát, mint egy fáról lehullott, színét vesztett - legalábbis megváltoztatott - levél, amit a szél csak úgy tovavitt a nagyvilágba. Edward egyenesen gyűlölte annak a gondolatát, hogy tartozzon valakihez, mégis vágyott az érzésre. Csupán kételkedett abban, hogy megfelelően tudna-e viselkedni. Nem fordulna-e el, nem hátrálna-e ki belőle, vagy nem beszélne-e úgy, ahogy más még a legrosszabb ellenségével sem teszi. Edward sokszor olyan volt, mint saját maga torzított tükörképe. Ilyenkor nem tudta, hogy mennyit is árt szeretteinek azzal, hogy démonjai beszélnek helyette. Folyton lerázott mindenkit, ignorálta őket. Szörnyű volt. Edward pedig egyre nehezebben tudta elviselni. Túl sokat érzett, és túl sokat nyomott el belőle. 

Marcel hazament a bevásárlásból, Edward viszont azt mondta, hogy kicsit elmegy sétálni. Mindezt egy mosollyal az arcán közölte, még szemeit marták a kétségbeesés könnyei. Félt, hogy megint szorítani fog a mellkasa, megint fájni a fog a gyomra, megint hallani fogja szívdobbanásait a fülében. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy tudja, jobb lesz. Idővel, de jobb lesz. Most viszont az egész elméje olyan volt, mint egy kirakós, aminek darabjai ezer felé hevertek a földön, és Edward képtelen volt újra kirakni a képet, ami egykor egyben volt. Valamikor, nagyon régen. A sok trauma miatt lassan hullottak ki a kirakósdarabok, és ő észre sem vette, csupán akkor, amikor először kezdett remegni, először dobogott a szíve hevesen, először szédült meg. Ekkor még a frász jött rá, de egy idő után már tisztában volt vele, hogy ez minek a hatására van. Néha tudta hogyan kezelje, néha nem. Valamikor pedig volt, hogy napokon keresztül rémesen érezte magát. Mikor a gyomra görcsölt, mindig megijedt, hogy talán van valami más is a háttérben, mint szorongása, ezért még jobban félt, még többet stresszelt, rontott a helyzeten. És volt még egy valaki, aki ennek úgy mond az áldozata volt. 

Harry.

Ő volt a legfiatalabb hármuk közül, igaz csak fél perccel. Marcel sokat volt el már akkor is otthonról, mikor Edward pánikrohamai és erős szorongása elkezdett kimutatkozni. Tudott róla, de nem volt annyit jelen ilyen esetekben, mint Harry. 
Harry végig nézte, ahogyan Edward önmaga árnyékává válik, és ő csak tehetetlenül állt és bámult. Mintha valaki más szemszögéből látta volna, mikor Edward először kapott rohamot. Ekkor voltak tinédzserek és a folyton festészettel foglalkozó Harry bele sem gondolt még abba, hogy Edward miért olyan szomorú sokszor. Miért van fel éjjeleket, miért mosolyog olyan ritkán, miért kerüli folyton mások társaságát. A szüleik adtak nekik elég okot, hogy lélekben tönkre menjenek, és még Marcel az írásban, Harry pedig a festészetben talált vigaszt, Edward maradt ugyan azon a sötét helyen, ahol a szüleik és az emberek hagyták őt. Védekező mechanizmusnak vette fel a merész és már-már megfélemlítő álcáját, Harry-nek pedig kiakasztó volt látni, hogy Edward az egyik percben még ehhez tartja magát, aztán teljesen összeomlik és egész nap ki sem jön a szobából. Ekkortájt kezdődtek a fürdős esetek, mikor Edward bezárta magát, Harry pedig az ajtó előtt ült és megállás nélkül beszélt neki mindenféléről. Nem tudta Edward mit csinál odabent, és Harry szemeit végig marták a könnyek, mert félt, hogy testvére kárt tesz magában. Így igaz sokszor nevetett, még arcán folytak a könnyek. Harry rettegett. Nem volt olyan pillanat, hogy ne gondolt volna Edward-ra, mikor nem volt éppen a közelében. Félt, hogy mit csinál, kikkel van, hogy érzi magát. Edward sokáig idegen embereknél kereste a vigaszt, flörtölt, megérintette őket és sokat bulizott. De aztán már ez is kezdett túl kevés lenni, hogy betöltse a lelkében lévő űrt, amit Harry oly' annyira kétségbeesetten próbált valahogy befoltozni. 

Harry erről beszélt Louis-nak, miután Louis felöltözött és már több mint másfél órája ott ültek a műteremben. Louis egy szót sem szólt egész végig, csupán némán fogta Harry kihűlt kezét. Bele sem mert gondolni, hogy Harry mit érezhetett az évek során. Igaz, mindent elmondott neki, de ez akkor sem tudta tökéletesen átadni, hogy mi zajlott le akkor benne. Louis sosem tudott volna ilyen erős lenni, mint Harry. Harry, aki végig nézte, ahogyan széthullik a családja, akit bántottak az emberek, aki ölbe tett kézzel bámulta a távolból, ahogyan testvére teljesen tönkremegy. Louis élete nyugodt volt és kiegyensúlyozott. Testvéreivel imádták egymást, és az apja ugyan elhagyta a családot, de az anyjával is kitűnő volt a kapcsolata. Ahogyan pedig Harry mesélt neki az elmúlt évekről, hogy mik történtek, hogyan torzult el a gondosan felfestett kép az életükről, Louis azt kívánta, hogy bárcsak hamarabb megismerte volna őket.