I Think They Know (StylesTriplets x Louis)

27

Vannak azok a félelmek és árnyak, amiket legszívesebben kiszakítanánk magunkból és valahova messzire dobnánk el őket, hogy már csak egy tompa koppanást halljunk. Ezek azok, amik egészen mélyen vannak beágyazódva a lelkünkbe, és nem szabadulhatunk meg tőlük csak úgy, ha a lelkünk épp részeit is megtépjük, megsebezzük egy kicsit. 

Edward beszélhetett volna, számtalanszor megtehette volna, hogy a fejében újra és újra elismételt monológoknak hangot is ad. Talán attól félt, hogy valamit nem úgy mond, vagy elfelejt, esetleg nem értik őt meg. Magában ezerszer meg ezerszer letisztázta, hogy mi a baj, mit érez, de olyan volt, mintha apja még évekkel ezelőtt lakatott tett volna a szájára és magával vitte volna a kulcsot. Nehéz volt azzal a tudattal felnőni, hogy valaki magáénak tudta a fiatalságod, és ezt már soha, de soha nem kaphattad vissza.
Persze ott voltak azok az alkalmak, mikor Edward azon gondolkozott, hogy mi lett volna, ha minden máshogy történik. Elképzelt magának egy egész életet, amiben a teste még az övé volt, és nem másé. Mert ez volt az egészben a legrosszabb. A test, amivel együtt élt minden nap, amivel mozgott, amibe vitaminokat juttatott, ami érezte az esőt, a szelet, amin gyöngyözött a víz és az izzadtság, amit a ruhái nap mint nap körbe fogtak, már sok-sok éve nem volt az övé. 

Viszont nem akart így élni örökre. Nem akarta a ruháinak anyagát húzgálni, hogy minél többet takarjanak, amikor a tükör elé állt, nem akart megszakadni az emlékek súlya alatt, csupán el akarta felejteni az összeset, mindörökre. 

***

Louis az ajtólapnak érintette ujjai végét és visszatartotta a lélegzetét. Kissé hezitált, de mindig eszébe jutott, hogy mi is a cél, amiért ő csak bástyaként küzdhet. Bástyaként, ami menedék lehet a lovagnak, aki a legveszélyesebb ellenséggel nézett szembe: saját magával, és a múlttal. Koppantott kettőt az ajtón, majd gondolkodás nélkül lenyomta a kilincset. A szobában kissé fülledt volt a levegő, az ablak csak bukóra volt kinyitva. Most sokkal tisztább volt minden, mint általában, Harry feltakarította az odaszáradt festéket. A nagy tükör a falon most nem volt letakarva, izgatottan mutatta a helységben található összes tárgy és személy tükörképét. Louis behajtotta maga mögött az ajtót, szemei óvatosan kúsztak fel Edward alakján.

- Szia. - üdvözölte őt a göndör, ajkain bujkáló mosollyal.

- Harry igazán kitett magáért. - nézett körbe Louis, szíve pedig a torkában dobogott. Nagyon félt attól, hogy hogyan is fog ez az egész zajlani, de bíznia kellett Edward-ban. Ha ő bízott magában, akkor Louis is ezt tette.

- Biztos, hogy itt akarsz lenni? - kérdezte Edward a köntös övét piszkálva ujjai között.

- Igen. - felelte várakozás nélkül a kék szemű. - Minden rendben, Eddie. Ígérem, hogy minden a legnagyobb rendben, itt vagyok. - érintette meg Edward hideg kezét, majd összefonta ujjaikat. Edward szeme sarkából a hatalmas tükörre nézett, ahonnan saját tükörképe gúnyolódva pillantgatott vissza rá. Érezte, hogy itt volt az ideje, hogy ez a valaki aki visszanéz rá, egyszer s mindenkorra hagyja őt békén.

 - Minden rendben lesz. - nézett vissza Louis-ra, zöld íriszei kissé kételkedve, de annál élénkebben csillogtak hosszú pillái alatt. Óvatosan elengedte Louis kezét, majd oldott az övön.

- Várj! - csattant fel Louis, mire Edward érdeklődve nézett rá. - Bármi is lesz, én nagyon büszke vagyok rád. Nagyon, nagyon, nagyon. - arca kissé kipirult ugyan, de Edward mosolya megérte saját zavarának leküzdését. Edward csak bólintott, hiszen nehezére esett bármi ilyen dicséretet elfogadni, ugyanis ő nem volt büszke magára. Ezen szeretett volna valahogy változtatni.

Lassan csúsztatta le a köntöst a vállairól, és mintha érezte volna, ahogyan az összes kis pamutszál megérinti a bőrét. Louis kicsit odébb állt, karjait maga köré fonta és alig vett levegőt. Edward bőre mintha teljesen nyomtalan lett volna, csupán vállai alatt volt néhány szeplő, amik mintha fahéjszórást imitáltak volna oda. Szorosan lehunyta szemeit, ahogyan a köntös a lábainál ért földet és a szoba fülledt levegője most már közvetlenül érintkezett a testével. Haja felfogva díszelgett feje tetején, és az a pár kiszabadult tincs nyakán táncolt végig. A tükör felé fordult, lábai kissé megremegtek, de biztosan állt a padlón. Ökölbe szorította kezeit, szíve pedig csak úgy dobogott. Összepréselte ajkait és egy mély levegőt vett, hagyta, hogy tüdeje kissé megfeszüljön, majd kinyitotta szemeit.

Nem is tudta, hogy pontosan mit várt.

Ez már nem az a test volt, amit egykoron összetört valaki. 

A vállaitól kezdte. Sokkal szélesebbek lettek, kulcscsontja keretként szegélyezte mellkasát. Karjai nyilaknak tűntek alakja mellett. Bordáit fedte sima, karcolatlan bőre, csípője íves volt, és mintha valahogyan az egész törzse sokkal hosszabbnak tűnt volna. Köldöke körül felfutott a sötétbarna szőr, mi levezetett egészen a lábai közé. Combjai nem voltak többet gyengék, nem is remegtek, térdén keresztül átfutottak az izmok a vádlijaiba, ahonnan pedig lábfejeiben végződtek. Ajkai kissé megremegtek, ahogyan oldalra fordult és újra végig nézett magán. Úgy érezte, hogy össze tudna esni, de nem attól, amit látott. Hanem attól, amire rájött.

- Edward? - szólította meg Louis halkan, mikor a férfi már egy ideje csendben volt.

- Én.. - nem tudta pontosan, hogy mit akar mondani. Egyszerűen csak annyira hirtelen érte ez az egész, hogy azt hitte most ébredt fel egy álomból. Ez már nem az a test volt, amit apja egykor megjelölt. Ez a test többé nem egy szótlan, halkan szenvedő tinédzserhez tartozott, mint régen. Ez már az ő teste volt, és ő mert szeretni, mozogni és most ott állt a tükör előtt, és nem bírta levenni tekintetét teste apró szegleteiről. - Louis, én.. ez az én testem. - mondta elképedve maga elé, mire Louis bizakodva elmosolyodott.

- Igen, Edward. A tiéd, csak a tiéd. - bólogatott a férfi, visszanyelve a könnyeit, miközben Edward elnyitott ajkakkal nézte tükörképét. - Már nagyon régen visszavetted és soha többet nem veheti el tőled senki. 

- Soha. - rázta meg a fejét Edward, zöld szemeinek világát pedig könnyei kezdték kissé homályosítani. Kezét először a vállára, majd a mellkasára, hasára, combjaira helyezte, és csak élvezte a hirtelen jött megvilágosodást, miszerint a teste az övé. Senki, de senki másé. Legfőbbképpen nem azé, aki megsebezte és a földbe tiporta.

Edward-nak tudnia kellett, hogy most már ő állt a dolgok középpontjában, ő irányította a saját életét és egy lélek sem vehette el többet tőle a komfortot, a magabiztosságot, és azt, hogy végre ennyi év után otthon, biztonságban érezze magát a testében. A tudat, hogy többet nem kell félnie egészen a csontjai mélyére hatolt, Louis pedig nem bírta visszafogni saját mosolyát, ahogyan látta Edward kissé bizonytalan, de előbújó mosolyát. Kezeit egyre magabiztosabban vezette végig teste összes pontján, majd önfeledten, boldogan felnevetett, ahogyan könnyeit próbálta eltörölni az arcáról.

Nehéz lesz a felépülés, de ez volt az első lépés feléje.

---

Úristen, én mit is csinálok itt? Ezt a fejezetet kevesebb, mint egy óra alatt írtam, nem is tudom hogyan. Nagyon nem szeretném itt hagyni ezt a felületet még ha kissé kevés időm és erőm is van néha írni, hiszen itt kezdődött minden azokkal a komolytalan, kissé kesze-kusza írásokkal.
Remélem szeretettel fogadjátok majd ezt a visszatérést és az új részeket :D

Jenny x