Űrbe vágyók és hajthatatlanok

cd

- Mire gondolsz?

Isabel Joanne lassú, széles vigyorral az arcán odahajolt a fülemhez, és a minket körülvevő zűrben csendesen suttogott hozzám: - ,,Csodálkozom magamon önmagamban." Francesco Petrarca.

A már eddig is pírban úszó arcomat puha ajka érintette, és olyan jól éreztem magam akkor - szeretve, nyugodtan, boldogan, szabadon -, hogy nem akartam elengedni.

- Hol maradtak Verlaine és Rimbaud szerelmes versei? - kérdeztem halkan.

- Az ő szerelmüknek nincs szép vége... és Verlaine visszataszító.

- Tudom. De egyébként is; eddig nem volt kifogásod ellene, mindig Verlaine-Rimbaud versekkel kergettál az őrületbe.

- Hé. Milyen őrületbe... - egy gyors csókkal hallgattattam el Isabelt.

- És még ha a vége nem is szép...

- Az egész együtt töltött idejük egy küzdelem lehetett. Beéred Baudelaire költészetével is?

- Vagy abszolút fel kellene hagynunk a franciákkal - közöltem mosolyogva, szórakozottan.

- Te magadra is utaltál ezzel? - kérdésére megráztam a fejem.

- Miért nem Verlaine és Rimbaud verset mondtál? - tettem fel ismét a kérdést, nem tágítottam tőle. Kíváncsi voltam, Isa Joanne- nek milyen indoka van arra, hogy nem a tőle megszokott sorokat halljam.

Egy pillanatnyi hallgatás után Isabel Joanne csak ennyit mondott: - Remélem, hogy a mi szerelmünk egy cseppet sem hasonlít az övükére. - ebben akartunk hinni. Mégis; valóban hittünk benne, vagy csak kényszernek éreztük?

Rebegő pillákhoz hasonlóan mozogtak előttünk a bororstyánlevelek. A meleg szellő finom őszt írt a levegőbe, és ahogy mondani szokták errefelé, szerelmünk illata a tájba kúszott. Érdekes elgondolás, valami, ami varázslatot csal a szerelembe, mikor az már önmagában nem elég.

Mintha csak mi lennénk - bármily önző gondolat is ez -, ám egymásnak sem csak mi voltunk, és ez volt a legszebb az egészben. Igazán szerencsésnek érezhettem magam, hogy volt egy bizonyos burok, mely nem elutasítással környékezett meg minket, sokkal inkább elfogadó kezet nyújtott. Ha pedig a burkon kívülre úsztunk... nos, onnan csak megbántva térhettünk vissza.

Isabel egy lassú mozdulattal kisöpörte vörösesbarna hajamat az arcomból, keze ott maradt. A tincsek hullámzó elegye a hátamon pihent. Egyre közelebb hajoltunk egymáshoz, de egyikünk sem szüntette meg az utolsó lélegzetvételnyi távolságot köztünk.

- Tudod, hogy szeretlek, Camille - kezdte Isabel Joanne az ajkát harapdálva. - És akkor még jobban, mikor veszel nekem valami finomat.

Nevetve elrugaszkodtam tőle, de a kezét nem engedtem el. Nem akartam olyan távol kerülni tőle, hogy aztán ne érinthessem meg többé. Biztosabbnak gondoltam, ha nem engedem el őt, mégis: végül nem védhettem meg így magunkat.

Végül ujjaimat kibújtattam Isabel Joanne szorításából.

- A minap eszembe jutott... - ahogy belekezdtem, meg is torpantam a mondat felénél. - Arra gondoltam, ha nem anyáékhoz kerülök, ha nem fogadnak örökbe, vagy mások, és az otthonban maradok. Akkor el sem tudom képzelni, hogy hol lennék most.

- Gyakorold még a szerelmi vallomásokat - jegyezte meg barátnőm a szemöldökét ráncolva.

Odafordultam hozzá, és felháborodottan megkérdeztem, ezt mégis milyen alapon mondja.

- Kihagytad, hogy akkor nem találkoztál volna velem, és mi lenne veled nélkülem... Tudod. Ilyesmik - magyarázta heves gesztikulálással.
Ha az adoptálásom merült fel közöttünk, Isabel azt tudva, hogyan érint, mindig igyekezett más útra terelni a témát, valami könnyedebb felé. És ezért nem is lehetettem elég hálás, így az egész könnyebbnek tűnt, ha vele voltam.