Űrbe vágyók és hajthatatlanok

ab

A gép magába ivott minden szót, mozdulatot, az összes parancsot. A betűk szavakká formálódtak, és az egér keserves csúszkálással mozgott az asztal fényes lapján. Az alsó ajkamat harapdálva kattintgattam, újabb és újabb mappák nyíltak meg, üresen, és ugyanígy hátra is hagytam őket.
Hátradőltem a neonzöld székben, ami megnyikordult e mozdulat során. Frusztráltan összekulcsoltam ujjaim a tarkómon; mintha minden, amit csináltam, a legnagyobb értékkel bírna, ezáltal pedig nagy lenne rajtam a nyomás. Persze csak álltattam magam egy ilyen gondolattal.

likins üzenetet küldött - villant fel az értesítés az asztalon lévő telefonom kijelzőjén. Olvasatlanul kikapcsoltam, és a bevetetlen ágyra dobtam a telefont. Ahogy felálltam, a lendülettől a szék forgott tovább. Megtorpantam mellette, és még néhányszor meglöktem a karfát, és csak néztem, ahogy körbe- körbe mozog.
A néma, gondolatoktól is csendes bambulásomat a folyosó végéről beszűrődő hangok törték meg. Az anyám ingerült, néhol zavaros szavaival szemben az öcsém kába hangja vergődött át a falakon.

Feszülten kihúztam a vállamat, és egy percig csak hallgattam a vitát - hisz tudjuk, milyen könnyű ütközőzónává válni, mikor csak békével érkezik az ember. A feszült hangok fülembe ivódtak, és már nem akartam tovább hallgatni. Kimentem a folyosóra, a zsúfolásig fényképekkel díszített falak között, és a nappaliban megálltam. Anyám a telefonját szorongatta a kezében, rám sem hederített, mikor beléptem. 

- Mindent hallok, de nem értek semmit! - közöltem én is ingerültem a szobában hirtelen kialakult csendbe hasítva. - Mi a fasz van, Nathan? 

Nathan felém fordult. Intett, még egy apró, erőtlen mosollyal is próbálkozott, de egy szót sem szólt. Akkori viselkedését úgy írhatnám le a legpontosabban, ha azt mondom, egyszerűen kiviharzott az ajtón, minden mozdulata esetlen, ugyanakkor gyors volt. Mint egy eszelős. Vagy épp mint egy drogos.

Hiába hagyta el a szobát, a házat egy pillanattal korábban az öcsém, ez a hely mindig ordított kínjában, és nem lehetett elfelejteni. Akármennyire is igyekeztem, elpusztíthatatlanok maradtak; a szavaik dühöt ébresztettek, a hangjuk fájdalmat okozott, az arckifejezésük magányossá alakított, a csendjük pedig mindennél rosszabb volt. Mert én álltam kettejük között. Sehol egy védőburok, semmi. Az égvilágon semmi.

Megállíthatatlan volt. Nathan és a világ is, a végtelenbe merülő gondolatok, és így lettek egyúttal nélkülözhetetlenek is - a világ közepe maradt az utolsó közös pontom Nathannel. Elérhetetlen távolságban, érinthetetlen állapotban. Akárcsak a Nap.

Eszembe jutott, mikor unszolt,  hogy próbáljam ki az egyik frissen beszerzett tasakot. A folyosón kiabáltunk egymással és lökdösődtünk. Dühösen ellenkeztem, nem akartam, hogy Nathan odaadja, ugyanakkor azt sem, hogy az ő szervezetébe kerüljön.

- Dobd el! - szűrtem a fogaim között, és taszítottam egyet a mellkasán.

- Baszd... meg! - üvöltötte mérgében Nathan, mikor nekicsapódott a falnak. Az arca vörösre vált, a hangja üvöltéssé alakult. - Ha neked nem kell, majd én! Nem fogod fel, milyen ez az apró adag! Hogy mire képes! - Magassága e pillanatban jobban kiütközött, mint ezelőtt; a homlokomat érintette az orrával. Feldúlt volt, és nem figyelt eléggé, a gyorsaságommal elvettem tőle a tudatmódosító szert, elbújtam mellette és elrohantam a konyhába. - Ne! Ne csináld ezt! Nem tudok újat szerezni! Ne!

Belemélyesztettem a szemetesbe a drogot, igyekeztem annyira elrejteni azt a kurva csomagot, hogy ő ne tudja a felszínre hozni, ez mégis lehetetlen vállalkozásnak tűnt, mikor Nathan félrelökött. Kétségbeesett arckifejezéssel, sürgetően kutatott a kukában.