Űrbe vágyók és hajthatatlanok

i.jm

- Hé, mit gondolsz róla? - Amelie kizökkentett iménti zavaromból. Rám nézett, és felém nyújtotta a kikért italomat. Megkóstoltam, hagytam, hogy a cseresznye íze a fejemet is betöltse, ahogy a torkomat perzselte fel.

- Hm? Miről? - kérdeztem vissza az elhalni nem akaró tapsviharon át.
Egyesek a bárszékekről felpattanva fütyültek, tapsoltak vagy épp kiabáltak - a legkülönfélébb mozdulatokkal és a legszokatlanabb hangszínnel gratuláltak a színpadon hajlongó alaknak.

Amelie körbenézett a kávézó ledfénnyel megvilágított sarkain, majd a színpadon álló férfi felé biccentett. - A vélemyényedet kérdeztem a verséről.

- Ó - eszméltem fel riadt sebességgel, és apró emlékek után kutattam az elmúlt percekből, ám mindezt sikertelenül. - Nem tetszettek a sorai. Erőltetettnek tűntek. - bizonytalanul, a hazugságtól elnyomott hangon csak ennyit mondtam.

Az írónő barátom a maga ,,nemtörődöm" stílusában megvonta a vállát, de feltűnően rajtam tartotta a szemét az est hátralévő részében.

Amelie- nek rövid szőke haja volt, ami teljes ellentétben állt Camille gesztenyebarna hajszínével, mégis ő jutott eszembe róla. Azt kívántam, bárcsak itt ülne, holott sosem hoztam el ide. Együtt jártuk be a legtöbb helyet, a kaliforniai part mentén sétálva töltöttük el a legtöbb időt... és emlékszem azokra a szézszorszépekre a hajában. Azoknak a virágoknak valódi életére, melyek most az asztalomon hevertek elszáradt virágkoszorú formájában. Az emléket, az életérzést, mit magukba temettek, érezni akartam, így magamhoz zártam őket. Önző voltam; fáj, ha nem emlékszünk.
Emlékszem, hogy a stég körül fel-felcsapott a tenger sós hulláma; csillapíthatatlannak tűnt a maga nyugodtságával. Olyan hosszan nyújtózott, hogy láttam a távoli horizontba belefolyni. Egyszerre volt csodálatos és elkeseredett sóhaj kettejük léte. Azt képzeljük, szabadok, de ahogy az ég, a tenger, valamint az óceán is röghöz kötött.  Mintha csak együtt alkothatnának végtelent. Egyszer, lent a parton Camille leült a homokba. Még mindig azt a virágkoszorút viselte, amit korábban otthon készítettem a kertben; apró szézszorszépek végérhetetlennek vélt, körbe font alakja emelkedett ki vörösesbarna haja közül.

- Hűvös van - mondta, és lehúzott maga mellé, hogy átölelhessen. A keze örökösen meleg és puha volt. Az ujjainkat lassan összekulcsolta, majd mosolyogva a vállamra dőlt.

Szerettem volna, ha ez megmarad, de éreztem. Tudom, hogy ő is egy ideje.

- Azt hiszem, olyan ez, mint az óceán és az ég összeolvadása. Legalábbis összeolvadásnak tűnik - kezdtem halkan, és szorosabban fogtam Camille kezét.

- De sosem ér össze - elsuttogott szavai a hullámok csapkodásába merültek.

- De sosem ér össze - ismételtem meg. - Camille. Mi ilyennek tűnünk. Az óceán és az ég, amiknek nincs közös pontja - mondtam bizonytalanul, várva, mi a válasza a barátnőmnek.

- Egyazon irányba, két külön alak. Igaz? - csillogó szemmel felemelte a fejét, de nem engedett el, és ezért halás voltam.

Aprót bólintottam. - Ezek vagyunk mi.

Felálltam az asztaltól, mikor egy új előadó lépett az emelvényre, és a mikrofon felborult. Megijedtem; a kávé kicsúszott a kezemből, ám csak a pohár műanyagteteje esett le, mielőtt utánakaptam. A fiú zavartan, látható idegességgel elnézést kért, majd egy gyűrött papírlappal a kezében körülnézett. Remegve tartotta a lapot, bár nem nézett rá, mialatt a szavait hallgattuk.

,,Ha nem tudom elmondani / mindazt, amit vársz tőlem, / elsuttogom későn hajnalig, / de néma dalod nem az enyém / és szavaid emlékek maradnak, / míg mind el nem veszik rólad."