Űrbe vágyók és hajthatatlanok

kl

Landolás előtt percekkel felharsant a pilóta hangja a hangszórókból. Robotszerűen hamis volt, fáradt és érdektelen. És ettől én épp ugyanilyennek láttam magam. Vagy csak rajta ismertem fel a saját jellemzőimet.
Az altató miatt homályos emlékként maradt meg a pilóta hangja, és ezután csak az a kép ugrott be, hogy ököllel ugrok a kocsinak, majd a taxisofőrnek, aki üvöltözik, de a fejem zsong a ledöntött italoktól, és a haragom átveszi az irányítást a testem felett. Menthetetlen.

Ez az emlékkép a reptér előtt sorakozó taxisok látványára élénkül meg, és azonnal eltüntetném, ha tehetném, bassza meg. Erre vágynék?

Talán jobban ment volna, ha Helen is ott van mellettem. Testközelben. Viszont időt adott; azt mondta, gondoljam át, és ha megnyugodtam, ott lesz velem, a rendőrségen.

Arra gondoltam, alighanem értékelhetetlen az egész rendszer, mikor az emberek olyan bűnöket is elkövetnek - vallási tekintetben is -, amik nincsenek törvény által szabályozva, és nem bűnhődnek miattuk egy cellában. Tehát nem értettem, a mai napig sem értem egészen, de tudom, hogy valami mégis van a világi rendszerben, ami nem romlott - valami, ami csak akkor létezhet, ha egyesek önmagukat emésztik önmaguk énjének önmaga miatt.

A vállamon lógó gitártok pántja a bőrömbe vájt még New Yorkban, de itt még csak a dszekimet sem súrolta. Ez is teljesen másként hatott; olyan volt, mintha csak ellebegne mellettem, mert többé nem az enyém. Mintha nem lenne már semmi, ami valóban az enyém lenne a nyomasztó tudatomon és lelkiismeretemen kívül. A gitárom jelentette az egyetlen utat, ami visszavezethetett az én eredeti énemhez. Ahhoz, amit talán még nem hagytam el, és bár sosem voltam elégedett vele igazán, jobb, mint a részegesen feltörő önmagam volt.

Lassan elterelődött a figyelmem a taxikról, a sofőrökről, akik készséget mutatva vártak utasokra.

Egy nő ment el mellettem azzal egy időben, hogy a telefonom rezgett a kezemben, és megugrottam hirtelen, amit a nő összevont szemöldökkel reagált le, aztán haladt tovább. Tény, hogy nem is tudtam, mire számítsak minden egyes telefoncsörgésnél. Idegben tartottam saját magamat;  a rendőrség képe lebegett a szemem előtt minden pillanatban, a bűnösségem és a vágyott ártatlanságom között tudat nélkül döntve sem látni különbséget. Abban az esetben, ha csak vágyom ártatlanságra, máris bizonyított, hogy nem vagyok tiszta. Tehát az a kibaszott igazság agyonnyomott, így még tagadni sem tudtam önmagam előtt, hogy bűnös lennék.

És úgy láttam, senki sem ártatlan, egyesek pusztán nem vallják be maguknak. 

Egyszer Archer Blye, az a furán csendes végzős srác, aki nem is olyan ártatlan, mint elsőre tűnik, elmondta, amit nem akart igazán soha senkinek. De csak kicsúszott a száján. Elmondta, miért nyúlt drogokhoz az öccse. És hogy abból az esetből még mi minden következett. 
Az apjának PTSD-je volt. Katonaként lépett ki az ajtón, majd sérülten, igazából egy emberi roncsként tért vissza Irakból. Otthon minden zörrenés, a mosogatóba helyezett tányérok csörömpölése és az ajtócsengő hangja is megriasztotta. Egy vacsora alkalmával, mikor ők csak nyolc és hat évesek voltak, a Nathan kezében lévő kés karcolta a tányért, mire az apja megragadta a kisfiút és azt kiáltozva, hogy földre, földre!, leborult a hideg csempére a fiával, akit annyira magához szorított a bombáktól, a lövedékek süvítésétől és a velőt rázó mély sikolyok hangjától védve, hogy Nathan lassan fuldoklott a levegőhiánytól, miközben a görcsös zokogástól sem kapott levegőt, és riadalmában az apja ölében ájult el. A következő napon az apa levetette magát a ház tetejéről, azt suttogva a fiainak, hogy most szép ez a világ. Végignézték. Nathan már tizennégy vagy tizenöt éves korában nem járt haza esténként, Archer pedig verekedett. Megverte azokat, akiket semmi oka nem volt bántani. Majd az anyja felpofozta egy alkalommal, mikor a rendőrségre kellett mennie érte, és azután visszafogta magát. Mert majdnem visszaütött. 
Ebből kiderült, mennyire elbaszott itt mindegyikünk. Mégsem tudtam vigasztalni magam egy ilyen történet hallatán sem.

Nem gyakran utaztam repülővel, ennek oka pedig pusztán a tömeg volt és az én dédelgetett klausztrofóbiám, amit a magasságom és a kurvára nyomasztó gondolataim egyre csak segítettek.

Időbe telt, míg átverekedtem magam a jetlagtől kábult arcok között a mindenhol üveges épület belsejében, vonszoltam magammal a dolgaim, amik csak tizede voltak az összes emlékemnek. A vártakkal ellentétben odakint, a már-már szúró napsütés elvakított egy pillanatra, és egy arra járó, rohanó nőnek pedig éppen akkor kellett áthúznia a lábamon a bőröndjét. Semmi reakció, az egyszerű közöny, ami leolvasható volt az arcáról, szőkésbarna haja rendezetlenül kavargott a feje körül - az egyetlen, ami valamiért megragadt az emlékezetemben.

- Elnézést - kiabáltam utána értetlenül, de figyelemre sem méltatott a vörös kabátba bújt nő. 

Ekkor elgondolkoztam, mégis hova a francba jöttem? A dráma hiányzott vagy a konfliktuskeltés? Kötve hiszem. Akkor még nem tudtam, milyen fontos is ez az egész, hogy éljük azt az elképzelt világot, amiért még a csillagokat is leimádkoztam volna a mi végtelen univerzumunkból. Hogy röviden összefoglaljam, nem voltam olyan biztos a dolgomban, a helyemben és azzal vetekedtem, visszaforduljak-e. Végülis zsaruk mindenhol vannak. Hová szökhettem volna előlük? Vagy inkább önmagam elől? 

És mindennek tetejébe tornádó fogadott aznap. Semmi jót nem sejtetett.

_____

Már benne voltunk a novemberben, Hálaadás felé jártunk, de Topekában a hőmérséklet magasabb volt, mint otthon, New Yorkban. Nem sokkal, ugyan, de érezhető volt különbséget.

Helen üzenetére vártam, míg felszálltam egy buszra, és próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, hogy az álmatlanságomnak véget vessek. Ám ez nem ment olyan könnyen, és olyan régen utaztam buszon, hogy minden egyes mordulására és zörrenésére felkaptam a fejem, időbe telt megszokni. De Helen nem keresett. Gondoltam, csak épp elfoglalt, meg egyébként is azt mondtam neki, hogy ne is foglalkozzon velem, a zűrrel, amit okoztam. De azért reméltem, hogy néha megfordulok a fejében, ha csak egy futó pillanatra is.

Ez a zsúfolásig teli tragacs elindult, és a monoton hangja ébren tartott. Az út alatt végignéztem az embereken, az ülés mögül kibukkanó fejeken, és a piros kockás kabátban ücsörgőkön.
Úgy tűnt, mindenki Hálaadásra jött haza, a rokonokhoz, az ünnepi lángban sütkérezni vágyók arcával.
És itt voltam én, a kivétel, aki egyenesen menekült.

Elaludtam végül, és aztán egy férfi ébresztett fel, hogy jelezze, ez a végállomás. Álmosan hebegtem egy köszönömöt, a fejem felett csomagtartóként szolgáló hálóról lekaptam a táskámat, és mindent vittem magammal.
Egyszerűbb lett volna taxival, mert éppen odavitt volna a motelhez. Ez a hely viszont fényévekre volt attól, és annál közelebb azokhoz az emberekhez, akiket épp annyira engedtem közel, hogy védhessem magam - akkor még ezt gondoltam, hogy bármikor kihúzhatom magam a fejvesztés elől. De a tévedés a szabadságtól von meg.

- Látod? Teljesen ép a karom, pedig szúr néha. - Eliseo a csuklóját mutogatta Genesisnek, Mikor a parkban találkoztunk három nappal az érkezésem után, és azon a napon, mikor Isabel és Camille is ideértek Topekába. 

Sütött a Nap a fák ágain keresztül, de állandóan reszkettünk a kabátunk melegében is. 

- Na - szóltam közbe az orvoslás hiányában, mire az addig idegen fejek egyszerre fordultak felém. C vörösesbarna haja beleolvadt az azonos színű sálja fodraiba, Archer keze pedig eltűnt mély kabátja zsebében; a talpán előre-hátra ringatózott, mellette Genesis és Isabel is leutánozták a mozgását. Isabel Jo rövid tincsei könnyedén lebegtek az arca körül, Gene szabad, göndör szálai a kapucnija alá voltak rejtve. - Iszunk valamit? 

Így esett, hogy egy üveg vodka került kézről kézre köztünk a Capitolium melletti padnál. Szeméthalom mellett ültünk; az elhagyott, majd eltaposott transzparensek a szemetes mellé gyűrve várták a csodát, mint aminek haszna sem lett. Ezek lettünk volna mi?