Űrbe vágyók és hajthatatlanok

cd

Nem tudtam, mit tegyek. Felvettem a telefont, pedig nem kellett volna.

- Mi a fasz van? - Keegan suttogása alighanem üvöltésként hasított a szoba csendjébe.

- Nem, újra fel kell hívnia Genesist. Nem mondhatjuk el neki mi - menteni próbáltam valamit, valami megfoghatatlan dolgot és próbáltam más megoldást találni. Ideges voltam, de hirtelen csak fáradtnak éreztem magam. Mintha legyengültem volna egy pillanat alatt.

- Mégis ki akarná közölni ezt vele?

- Ah, baszki! - éreztem a nedvességet az arcomon. És valami fájt odabent a tudattól, vagy csupán a gondolattól, mindentől, ami fellobbant abban a szent pillanatban.

- Hé, figyelj - Isabel közel hajolt a fülemhez, suttogott, de a hangja remegett, és azzal szemben, hogy  máskor sikerült megnyugodnom, most itt álltam dermedten, és Isa Jo hangja még fájóbbnak hatott. - Visszahívjuk, hogy beszéljenek személyesen Gene-vel.

- Miért lesz jobb, ha ők mondják el, hogy meghalt? - gondolkozott Eliseo nyíltan, őszintén.

- Most az egyszer igaza van - mutatott a másik fiúra Keegan bólogatva. - Így is itt van Genesis, tehát nekünk kell gondoskodnunk arról, hogy ne törjön össze.

- Nem, az elkerülhetetlen - tagadta Isabel, és én azért a reménytelenséget sugárzó pillantásért megharagudtam rá akkor.

- Alig ismerjük. Fogalmad sincs, hogyan reagálna - ellenkeztem. Hinni akartam benne, hogy Gene nem fog úgy összetörni, mint ahogy azt mi elképzeltük.

Isa Jo némán bámult rám, bár többször is szólásra nyitotta a száját. Íme, a költő, akit elhagytak a szavak.

Akármennyire is haragudtam rá akkor, csak szerettem volna szorosan átölelni, érezni őt. Szerettem volna kapni egy kicsit a régi Isa Joból, mert szükségem volt rá.

- Szerintem próbáljuk meg elérni Archert - javasolta Isabel.

Senki sem nyúlt a telefonjáért.
Eliseo az ablakon bámult kifelé, miközben úgy tett, mintha nem hallana minket.
Keegan pedig hátradőlt a kanapén, a haját tépte idegesen.

- Van jobb ötletetek? - kérdezte Isabel a tétlenségünket látva.

- Amíg visszaérnek, van időnk kitalálni, mit csináljunk. Ne akard olyan hamar viszontlátni őket - szónokolt idegesen Keegan.

Nem tudtam, mihez kezdjünk. A problémák megoldása távol állt tőlem. Nem beszélve arról, hogy Meir halálhíre ledöntött bennem mindent akkor.

- Akkor legyen így. - döntött Isa Jo. - Megvárjuk, míg visszaérnek, aztán megkérjük, hogy hívja fel Nelsonékat.

- A nagynénit. Ő intézkedett - vágtam közbe, hogy teljesen biztosak legyünk mindabban, ami történt; így próbáltam visszanyerni a lélekjelenlétemet is. - Jó. Jó. - bólogattam, Keegan is bólogatott.

- Várj - fordult felénk Eliseo. - Mi pedig eljátszuk, hogy nem tudunk arról, miért kereste. Jó?

- Nem. Ez túl sok - mondtam meggyötörten, ahogy elképzeltem Genesis tekintetét.

- Miért? Másként neked lenne kötelességed közölni a halálhírt - a hangja dühősen felemelkedett, és újra az ablakon nézett kifelé. - Akkor lehetünk segítségére, ha csendben ott vagyunk mellette.

Nem vitatkoztam. Igaza lehetetett.

- Oké. Megegyeztünk. Senki nem mond semmit. - Keegan felkelt a kanapéról, felvette a kabátját és a sárga baseball sapkáját. - Elmegyek kajáért, talán útközben velük is találkozok.

Kilépett az ajtón, így hideget engedett be közénk, de olyanok voltunk, mint akik meg sem érezték - felhagytunk az érzékeléssel egy pillanatra, legalábbis a külvilág megszűnt létezni. Belül viszont kavarogtak a gondolataink, ciklonszerű átláthatatlanságban vesztem el.

Képtelen voltam a valóság elé állni.

- Van néhány zacskós levesünk - vágtam a csöndbe, és a konyhának kialakított sarokba léptem. - Paradicsomszószban. Kértek?

Edward megrázta a fejét, majd a telefonjáért nyúlt, mialatt egyenesen bámult ki az ablakon.

- Nem bírom tovább. Szóljatok, ha a többiek visszaértek. - pattant fel Eliseo. Az ajtó felé fordult, és már kint is volt a csípős hidegben.

Valami hasonlót éreztem én is, de nem tudtam pontosan meghatározni. Fáradt voltam, minden gondolat lehúzott valahová mélyebbre, egyre lejjebb. Hiányzott minden, ami a csendet kitöltötte egykor közöttünk azzal a bizonyos édes illattal, szükségem lett volna rá, hogy a késő esti félhomályban, a motel melegfényű lámpája mellett ücsörögve a kanapén nevessünk azon, hogy milyen hangon tud megszólalni Keegan; az egészen elvékonyított visításon túl a madarak szárnyverdeséséig utánozott mindent, ami eszünkbe jutott. Nem a felszabadultságot szerettem volna visszakapni - olyanunk mindig csak részben volt, talán saját hibánkból adódóan, hogy önmagunkat tartottuk vissza állandóan. Tehát csak arra vágytam, hogy azt érezzem, a többiek itt vannak körülöttem, érezni akartam mindazt, amit ők is, de nem kaphattam ezt meg. Szétszóródtunk, zavartan kóvályogtunk az utcán, a szobában - nem számított a körülmény, mivel birtokoltunk már valamit, ami meghatározta az érzéseinket és beszivárgott a gondolataink közé.

Sírtam, mert nem voltam olyan erős, mint Isabel, aki sosem mutatná meg másnak, hogy éppen összetörik. Sírtam, és nem volt hová mennem. Genesis vagy Mason miatt éreztem- e magamat így, már nem emlékszem, csak a pillanat ragadt meg, hogy ott volt Isa Jo ölelése. A legtöbb, amit kaphattam.

Imádtam az illatát, a karjait, melyekkel mindig ölelésbe zárt, ha szükségem volt rá; olyan érzés volt, hogy azt gondoltam, itt maradhatok a végtelenségig. De talán nem lett volna jobb, ha így óv. Mindentől. Mert hamis szülőkkel nőttem fel, sosem voltak az enyéim, de ő igen. És épp őt nem veszíthettem el, ezért nem szabadott vállalnia a véselmező szerepet.

Kibújtam a karjai közül, és a szemébe néztem.

Lassan közeledett. Ő. Az idő. Minden.