Űrbe vágyók és hajthatatlanok

i.jm

Létezik egy olyan elmélet, hogy az emlékeink sohasem pontosak. Mindig változtat az agyunk itt-ott rajta, olyanná formálja, ami nekünk kevésbé fájdalmas. De egyes emlékképek nem változnak kedvükre. És mikor felemeltem a fejem, hogy ránézzek a lányra, akit olyannyira összetör majd a hír... nem láttam mást a szemében, csak a rémületet; úgy nézett ki, mint aki előre tudja, számít rá, mit fog hallani, csak elfogadni nem akarja. A fiú halála vérfagyasztóan hatott ránk, de ő majd csak azt fogja látni benne, hogy a fiút, - akinél jobb barátja nem is lehetett volna, akivel néha flörtölt, néha a bókjait hallgatta, nevetett a cseppet sem vicces poénjain, vihogott, mikor megbotlott a saját lábában, kacagott az esőben rohanva egy fedett, száraz helyre, felnevetett az égre, mikor csend volt a csillagokkal sziporkázó éjszakában - aki elvette a szívét, hogy vigyázhasson rá, elküldték a halálba, és ő ezt nem tudta megakadályozni. 

Míg a halál el nem választ.

A szerelmi történetek szerelemtől nem foszladozó történetét mesélték el a lány szemei. Bár ne néztem volna bele, és akkor nem éreztem volna azt az omladozást, ami a bensőmet tette tönkre. Ott égetett az a kéz, ami akár a kis kését is tartogathatta volna, de nem volt szükség rá; mélyen belevájtak körmei a lelkem minden szegletébe, és kaparták. Kaparták addig, míg ki nem csordultak a könnyeim a kíntól. De sehogyan sem szabadultam tőle. Baromira fájt, és éppen ezért fordultam el Genesistől, hogy még véletlenül se érezzem az ő szenvedését.