Űrbe vágyók és hajthatatlanok

gh

Alig jutott be fény a szobába a párás ablakon át. Jégvirágok, apró karcolások tarkították, mint a szabadulás vágyától kesergő elnémított üvöltések. Miután kibújtam a takaró alól, és óvatosan felkeltem az agyból, hogy ne ébresszem fel a mellettem alvó Isabel-t, bőröm a hideg levegőhöz érve libabőrössé vált, és megborzongtam. Halkan felhúztam az éjjeliszekrényre dobott pulcsimat, és a melegítőnadrágomat át sem cserélve kinyitottam az ajtót. Egy kattanás, és visszafordultam, hogy megbizonyosodjak róla, senki sem ébredt fel. A kanapén fekvő Keegan felhorkantott, a hálózsákjában pedig Eliseo a másik oldalára fordult, de egyikük sem nyitotta ki a szemét. Amilyen halkan tudtam, behúztam magam mögött az ajtót, és a cigim után nyúltam. Arra az esetre, ha kell valami a kezembe, tudod. Amikor hiányolsz valamit, a gondolataidat akarod elterelni, vagy épp semmire sem gondolni egy pillanatig, abban az esetben jól jött. A kifújt füst, ami ott kavargott a hidegben a szemem előtt, emlékeztetett azokra az estékre, amikor azzal játszott, hogyan vágom grimaszba az arcom, ahogy az arcomba fújja a füstöt. És mindig nevetett, akárhányszor kinyitottam a szemem. A csípős hidegben vettem egy mély lélegzetet, és lehunytam a szemem; elképzeltem a mozgó alakját, gyors lépteit és ezzel szemben türelmesen csengő hangját, ahogy szól: ,,G, várlak!". De abban a pillanatban, hogy újra kinyitottam a szemem, minden szertefoszlott, ami valaha a létezését jelentette, a barna bőre és a kezem a kezében, az érintése mind eltűnő emlékek voltak. Könnyek marták a szemem a félelemtől, hogy vajon emlékezni fogok-e rá, hogy elfelejtem lassan a hangját vagy az elsuttogott szavai hagynak cserben előbb... Nem tudtam, melyik lett volna jobb döntés; ha nem gondoltam rá folyton, és akkor tovább tartogathattam az emlékeket róla vagy az, ha eltereltem a figyelmemet, és igyekeztem mellőzni a fel-feltörő képeken kívül Nelsonról szóló emlékeimet. Hiszen egy részem vágyott rá, állandóan, éreznem kellett azt a fájdalmat is, ami mardosott belülről. Letöröltem egy elszabadult könnycseppet az arcomról, és bizonytalanul döntöttem az utóbbi mellett. A remény, nem igaz?

Lassan, várakozásteljesen álltam a fagyos, naptól gyéren színezett utcán, míg szívtam egy utolsó slukkot és figyeltem, ahogy leég. 

Hátat fordítottam az elsuhanó autóknak, és a motelszobánk ajtajához léptem, mikor egy ismerős hang azt kiáltotta: ,,Jó reggelt, Miss Handerson!" Sietősen lépkedett felém Archer nagynénje, a motel tulajdonosa. Mellém érve megrázkódott, és jobban összehúzta magán mocsárzöld, kötött pulóverét. 

Kedves nő volt, mindig őszintén mosolygott, mikor találkoztunk a városban.

- Jó reggelt! - elfelejtettem a nevét, amit egy apró mosollyal igyekeztem leplezni. 

- Miért vagy fent hajnalok hajnalán? Kényelmetlen együtt aludni? - kérdezte homlokráncolva. Aggódott, hogy vajon elférünk-e egymás mellett abban a szűkös szobában, de megérkezésünkkor csak egy szoba volt szabad. 

- Nem, jól alszunk így. Nem mentünk még egymás agyára. 

- Aztán hogy ezt megelőzzük, a szomszédos szobát odaadom nektek. - egy kopottas, egykor fehérre festett ajtóra mutatott a hátam mögött. - Rosszul érzem magam, hogy csak ezt tudtam kiadni nektek, de ez a tüntetés egészen megzavarja a megszokott vendéglétszámot. Archer nagyon ritkán látogat meg, örülök, hogy itt van, legalább jó helye legyen a barátainak. 

- Nagyon szépen köszönjük. Majd megemlítem, látogassa önt gyakrabban, hisz' nem is lakik távol. 

- Kérlek, mondd meg neki, Nathan-t is rángassa el magával - kedvesen rám kacsintott, mielőtt elindult a recepció felé. 

Parányi ígéret volt, ennyit betarthattam. 

Visszamentem a motelbe. Sárga fényével beterítette a lámpa a helyiséget, a többiek ébren mászkáltak az asztal és a kis fürdőszoba között. Camille még aludt. Így olyan nyugodt arca volt, amit a legjobb lett volna ráragasztani. A tegnapi váratlan csók után- amit az első pillanatban el kellett volna utasítanom-, egész este kellemetleül érezte magát Isabel és köztem téblábolva. Óvatoskodva.