Űrbe vágyók és hajthatatlanok

cd

Már arra sem emlékszem, hogyan kerültünk ilyen kaotikus helyzetbe. Egymásnak esni egy olyan nap után, ami reményt adott a szabadságra, majd pedig két kézzel ellopni azt tőlünk, kínzó volt. A tekintetem Eliseo és Keegan között járt, nem tudtam követni és értelmet lelni a szavaikban, mert úgy tűnt, valami olyasmi miatt feszültek, amiről csakis ők tudnak.

- Fog be, Eliseo - intette le Archer. Bár ő sem igazodott ki a fiúkon, képes volt megállítani őket; aki két üvöltő hang között lavírozott éveken át, valamelyest vissza tudja szorítani a félelmét, és nyugodtságot erőltetve feléjük lépni.

Eliseo dühösen elkapta a fejét, végigszántott megnőtt, barna haján, azután leült a kanapé szélére. 

- Keegan, miről van szó? - kérdezte Genesis időtlen időkig tartó csendet követően. Lassan felállt a fotelből, és mindannyian a fiúra meredtünk. Ott állt közöttünk lesütött szemekkel, remegő vállakkal és nevetett. Felnevetett, mire Eliseo ismét felpattant és ingerlékenyen odalépett elé. 

- Szerinted ez vicces? Azzal, hogy itt vagy velünk, miket is bajba sodorsz! Mit gondolsz, mi történik, ha egy társaságban van egy bűnöző is? A többiekkel mi lesz? Ugyanúgy elkönyvelnek majd minket is börtöntölteléknek. Gondolkodj már - az utolsó szótagokat olyan kínzóan lassú sebességgel és lelkeket romboló hangsúllyal ejtette ki, hogy Keegan arca eltorzult, a nevetőráncok eltűntek a szeme alól. 

- Jobb lesz, ha befogod, barom - szűrte a fogai között. Az orruk csupán három centire lehetett egymástól, a fenyegetés testközelből érkezett.

- Keegan. - Gene hangja könnyed volt, nyugodt, mikor közéjük lépett, eltolta őket egymástól, Archer pedig leültette Eliseot a fotelbe. - Csak mondd el végre, mi az, amit Eliseo tud, mi viszont nem?

- Gőzöm sincs, honnan tudja - ingatta a fejét, miközben lassan leereszkedett a földre.

- Hallottam, hogy Helennel beszéltél róla telefonon. Nem volt nehéz összarakni a neten olvasott new york-i bűntényekkel - adott választ Eliseo, mire Keegan szeme egyszerűen kiolvashatatlan formát öltött. Elárultnak érezte magát vagy szánalmasnak?

- Tehát cikkeznek is róla. Kurva jó - morogta alig hallhatóan.

Nehézkes csend állt be közénk. Gyomorgörcsöt, feszültséget pulzáló lendülettel támadott, mire Keegan lekuporodott a szőnyegre, és szaggatottan kezdte: - Buliztunk. Részeg voltam. Arra sem emlékszem, mi történt, a mai napig nem jut eszembe róla semmi, így ha nem láttam volna a klub előtti biztonsági kamera felvételét, el sem hiszem, sőt, tagadom baszki. Nem látszik rajta az arcom, egy fekete baseball sapka elfed, de a barátaimmal voltam, és eleve azt lehet feltételezni, hogy akkor az a tag én voltam. Értelemszerűen. Megvertem egy taxisofőrt egy olyan indokkal, amit nem is ismerek. - hitetlen nevetéssel szétnézett mindannyiunkon, majd azonnal elfordította a fejét.

Képtelen voltam leplezni a meglepettségemet, viszolyogtam a tudattól, hogy ez igaz legyen. El sem tudtam képzelni, mekkora szégyen övezi emiatt Keegan-t, de a pillantásával feleannyira sem árulta el. 

- Mi az oka, hogy ezt korábban nem mondtad el? - kérdeztem túladva a megrökönyödésemen.

- Nem tartottam volna örökre titokban. Csak...

- Bármikor elkaphatják - szólt közbe Eliseo. 

- Mi? - a riadtság Isabel arcán észrevehetetlen volt. 

Ebben a percben kezdtünk el mindannyian aggódni. Aggódni és félni. Keegan nem egyszerűen bajban volt, hanem olyasmi miatt érezte magát úgy, ahogy, amit nem tudott önmagában tisztázni. Ezzel a bizonytalansággal várni az  őrületbe is kergethette volna, de képes volt tartani magát, és a választási lehetőségein gondolkodni.

- Helen mit mondott? - érdeklődött Genesis, és keresztbe font karral helyet foglalt Keegan mellett a földön.

- Köröznek - ezzel az egy szóval mindent elárult, amit tudnunk kellett ahhoz, hogy sejtésünk legyen arról, mire számítsunk. - Ez úgy hangzik, mintha sorozatos bűnelkövető lennék. - újra és újra mosolygott; hogy a mi érdekünkben, vagy a saját lélekjelenlétét akarta-e megőrizni, egy új gondolatot vésett a fejemben.

- És javasolt valamit? 

- Mármint?

- Hogy add fel magad. 

Genesis szájából olyan könnyedén kicsúszott, hogy a legvállalhatatlanabb ember is megadta volna magát a kecsegtető szavakért.

A feltett kérdés nem akaszkodott a levegőbe; Likins alig láthatóan biccentett.

Ez volt az a pont, ahol minannyian némán meredtünk ki az ablakon, hogy mire várva, nem tudom. Az járt a fejemben, hogy nem így kéne lennie, ennek meg sem kellett volna történnie, Keegannek semmit nem kellett volna tennie. De ott volt halomban az a rengeteg volna, ami reménytelenné változtatta a helyzetet, miután megfogalmazódott. Bekúszott a kép a büszkeségét elveszítő fiúról, aki meggörnyedt háttal ül egy járőrautó hátsó ülésén, a rács mögött. Nem emelte integetésre a kezét. Mégis minek?

- Holnap. - Félszavakból álló társalgásunk megfejtése nem okozott gondot, de bár ne értettem volna! Akkor abban a tudatban éltem volna, hogy Keegan Likins arra gondolt, holnap új nap, minden más lesz és elfelejthetjük azt, ami történt.

Ám még a legszebb álmaimban sem formáltam ilyen váratlan fordulatokat, és lehetetlennek tűnt. Szó szerint az volt. Aznap éjjel álmatlanul forgolódtunk legtöbben - visszaköltöztünk egy szobába, és az az érzés, hogy a barátunkért ennyire aggódunk, nyomasztó volt. Az ágy másik oldalán feküdt Genesis. Akárhányszor a közelemben volt, megbánva a korábbi csókot, legszívesebben lesüllyedtem volna olyan mélyre, ameddig nem fáj eljutni. Mert az azt követő napon láttam Gene-t ismét zuhanni. Barna fürtjei, melyek mindig szabadon bóklásztak az arca körül, zavart keltően gyönyörűen terültek el a hátán. Ott fagyoskodott a padon a haloványan pislákoló lámpa fényében, a lehelete párája körözni látszódott a homályban is. Elfordult, de még súgott valamit, és ha nem merültem volna el annyira a gondolataimban, hallottam volna. Aztán megint mosolygott, mely harsány nevetéssé bontakozott ki, de én nem voltam részese. Csak néztem az arcát, a bőrén csúszdázó könnyeket, a hangját megtörő érzelmeket olvastam. Olyan mélyen volt, én pedig olyan távol tőle... Hogy ránthattam volna vissza? 
Mesélni akartam neki valami szépet, amint rátaláltam a hangomra. Azt akartam, hogy ismét mosolyogva forduljon felém. De csak elvárásokat állítottam fel vele szemben. Nevetni a szenvedés határán? Csak azért mutatta magát jókedvűnek mellettünk, mert én is elvártam ezt - csakúgy, mint mások -, mert úgy szerettem volna látni, nem Meir nevét az égbe üvöltve sírva? Ilyen alapokon voltunk hatással egymásra. Hiszen mindenki ezt műveli a másikkal titokban, nem igaz? 

Keegan nem mondott semmit, holott üvölthetett is akár kedvére, de csak a plafonra vetülő árnyékokat szemlélte a mennyezeten. Bár megesküdtem volna, hogy ha megkérdezem, milyen minták rajzolódtak ki, nem tud válaszolni. 

Aztán megértettem, mialatt a hideg takarót húzkodtam a nyakamig, hogy Meir halála volt az első repedés a világunkon, azóta pedig lassanként egyre inkább kezdtünk szétcsúszni.