Űrbe vágyók és hajthatatlanok

ef

Még hogy azt mondjam, nem voltam felháborodva? Annyira haragudtam rá a titkai miatt, amik mindenkit veszélybe sodornak, hogy fel sem figyeltem arra, amit mondtam. Nem akartam így beszélni Keegannel. Csak kicsúszott. 

A felbolydulás utáni reggelen, a félrecsúszott Szenteste után a tegnapi maradék fölött álltunk. Egy kis csésze szeder, egy üveg bontatlan szirup és a száradt kenyér töltötte meg a szánkat, egész idő alatt nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Ez a hangulat igazán szép volt, hogy azt mondjam. Mindenki erre vágyik; Urunk megbocsátására, mielőtt a másét megkapná. 

- Hozzak valamit a boltból? - ellöktem magam a foteltől, és felvettem a kabátomat az ajtó melletti fogasról. 

- Hiszen Archer és Gene már elmentek - adta tudtomra Isabel egy naranccsal a kezében.

- Mikor? - a gyanú és kétségbeesés, hogy mennyi időt töltenek együtt, felperzselte az elmém.

- Fél órája. Akkor mentél át a ti szobátokba - magyarázta a kanapéról Camille. Fel sem tűnt, hogy a társaság fele nincs itt. Most a laptopján nézte a videókat a tüntetésről, elolvasta a kommenteket, és minden hozzászólás egyre több ráncot írt az arcára. Kezdett elegem lenni ebből az egészből. Minden, ami ezzel a tüntetéssorozattal járt, a felépítése, szervezése a végsőkig kimerítette Camille-t, Genesist és engem is. Már azt sem tudtam, miért vagyok itt.

- Jo, megvan -  alighanem üdvrivalgásban tört ki Camille.felnézett a lányra, megmutatta neki a videót, és újra és újra lejátszotta neki. De az egész egyáltalán nem érdekelt. 

Felhúztam a kabátom kapucniját. A hajam az itt töltött hetek alatt megnőtt, lassan a tarkómat súrolta, és már ideje lett volna megszabadulnom tőle. Talán, ha nem foglalkoztam volna túl sokat a Genesisről és Archerről alkotott illúzióval, lett volna fél percem levágni saját magamnak. Viszont az, hogy nem tudtam kiverni a fejemből a lányt, aki teljesen érdektelen volt szerény irányomba, és minden gondolata a halott szerelme körül forgott. Nevethetnékem támadt, akárhányszor az jutott eszembe, hogy ő sosem néz majd rám úgy többé, mint akkor, mikor arra a dalra táncoltunk, amit korábban egyetlen alkalommal sem hallottam, de aznap, ahogy magával ragadott, úgy sem számított. Ám tudtam, hogy nem fog újra megtörténni, és egyre jobban éreztem ittlétem jelentéktelenségét. 

Odakint pislákolt a napfény át-áttörő vonala, és a hideg kevésbé csapott meg a látványától.

Hirtelen ötlet volt. A kezem önálló életre kelt, a telefonom már meg is jelenítette a nővérem számát. Egy pillanat kellett, hogy felvegye.

- Jó reggelt - szólt bele rekedtes hangon, amiből tudtam, hogy épp most ébresztettem fel.

- Boldog karácsonyt!

- Neked is. Miért keresel? - még csak el sem gondolkoztam rajta, pedig megfontolandó lett volna minden eshetőség.

- Ideje hazamennem. - hangosan kijelentve megriasztott. Cserben hagynám a többieket? Mikor szakadozunk szét egyre jobban?

- Na - ennyit mondott, de tudtam, mit ért alatta. A szüleink nehezteltek rám, és ez Jasmine-re is kiütközött, aki napi szinten megkapta a rólam szóló eszmecserék cenzúrázott változatát. - Mikor indulsz?

- Nem tudom. Pár nap.

- Miért gondoltad meg magad? - számíthattam volna erre a kérdésre, de váratlanul ért.

- Mert nem vagyok idevaló. A haverjaimtól sem hallottam mást az utóbbi időben, ha üzentek, hogy a mozgalomnak nincs jelentősége. Én nem tudok hozzátenni az égvilágon semmit - vallottam meg az igazat, hiszen nem volt okom hazudni.

- Ahogy gondolod. De ezzel nem értek igazán egyet. Túlságosan befolyásolnak - közölte megállapítását, és csak el kellett képzelnem elhúzott száját rágcsálva, ahogy azon mélázik, mondjon-e többet.

- Könnyen befolyásolható vagyok?

- Pontosan.

Mielőtt elköszönhettem volna, letette, felteszem, misére kellett készülődnie.

- Eliseo - szólt a hátam mögül Gene hangja. Megfordultam; két lépéssel állt távolabb, és meglepett suttogása kiáltásként hangzott.
Archer lemaradva tartott felénk a kezében egy dobozzal, az arcára ugyanaz a kifejezés ült ki, mint a lányéra. Hát persze, hogy hallottak mindent, amit mondtam.

- Mit csinálsz? - Gene kérdése gyanútlan lett volna, de ebben a helyzetben fenyegető volt.

- Komolyan gondolod? - kérdezte Archer is. Csupán egy biccentésre telt tőlem, nem voltam képes kimondani. Akkor nem mertem a szemükbe nézni; olyan lesajnálóan figyeltek, míg elpakoltam a sporttáskámba a holmim, és elkísértek a buszpályaudvarig. Az odafelé úton alighanem meggondoltam magam, akárhányszor felbukott bennem, mennyire jó volt találkozni velük itt egy hónapja, és jobban megismertük egymást a sok ellenszegülés és titok ellenére. Valahogy ez az egy kezdett hiányérzetet okozni már akkor, mikor hosszú, de annál lassabb léptekkel haladtunk egymás mögött az utca mentén. 

- Mi az okod? - kérdezte Isabel Joanne az elhaladó autók zajába vágva. - Most egyáltalán nem értelek. Tegnap még Keegant támadtad, most meg itt hagysz minket a francba. Milyen összefüggés van a kettő között? - zavarodottnak vagy épp megbántottnak tűnt - a pillanatok váltakozásában -, amit én okoztam. 

- Isabel - sziszegte Camille. 

- Van összefüggés. Bánom, hogy azelőtt elmondtam, hogy felkészült volna. - ezen a ponton Keeganre pillantottam a vállam felett. - Őszintén sajnálom. Azt gondoltam, nem ér majd váratlanul titeket, mikor a zsaruk elkísérik akár egy demonstráció alatt, akár hazafelé, a motelbe tartó úton. 

- Ez a védenipróbállaktiteket duma kikészít - fújtatott Isabel, az égnek emelve az arcát. 

- Mindannyian elfáradtunk, pedig még semmit sem értünk el, és éppen ezért nem állhatunk meg itt. - Genesis elhallgattatta a dühöngő lányt, mikor ő még folytatta volna. Persze, minden joga megvolt rá, hogy mérges legyen. Mert elárultam őket. De ha nem őket védem, akkor magamra gondolok önző módon, ami ahhoz vezetett, hogy cserben hagytam őket, mert nem éreztem magam hasznosnak Topekában. Nem az én helyem volt. 

- O, itt a buszunk - jelezte egy intéssel Isabel Joanne, és már indult is a nyíló ajtók felé. Őt követték a többiek, amitől a lábam mozdítani sem bírtam, míg meg nem értettem a helyzetet.

- Mi csináltok? - kiáltottam utánuk.

Genesis megfordult, visszalépett hozzám, és a kezemnél fogva húzott magával. 

- Búcsúpartit. - az az apró mosoly a szája szegletében megragadt az emlékeimben, olyan felemelő volt, amit sosem akartam elfelejteni. 

- Mi? - és bár meglepetés nyugodott a hangomban, nem tudtam visszatartani a mosolyom. Valójában nem is akartam egy percig sem.

Az alatt az idő alatt, míg utaztunk a buszon, és az előttem ülő barátaimat hallgattam (Camille Keegannel a hajának ,,műhibájáról" társalgott, közben Isabel az ülések közti résen áthajolva Archerrel folytatott összefüggéstelen eszmecserét), felötlött bennem a megérkezésünkkor tartott, úgynevezett beavatási szertartás, ami mindössze egy üveg tequilából és két csomag savanyú Skittles cukorka körbe-körbeadogatásából állt. Senki sem kérdezett semmit, nem beszélgettünk személyes dolgokról, épp csak megszoktuk egymás 3D-s alakját a virtuális külső után. Néhány kör után már a motel felé támolyogva énekeltünk zavart sorokat különféle dalokból. Az örök kedvencem pedig Ginny alkoholtól rekedt, de annál hangosabb hangja maradt.

- Itt leszállhatunk. - Archer felállt, és nekem időm sem maradt megkérdezni, mi a terv. De jó lett volna tudni.

Hiszen felkészületlennek lenni még megsemmisítő is lehet.