Űrbe vágyók és hajthatatlanok

cd

Nem lehetett rendbe hozni, amit elszúrtam. Ez olyan lecke, amit azért nehéz elfogadni, mert ragaszkodunk az ellenkezőjéhez.

Mégis, itt álltam a kávézó előtt, és azon gondolkoztam, mit is mondjak. Egy bocsánatkéréssel nem megyek semmire. Kizárt, hogy azt kérdezzem, hogy van. Közhelyekkel sem dobálóznék, és a téma elterelését is elvetettem akkor. Üresen, csalódottan, tervek nélkül léptem be az ajtón. Az ajtó feletti csengő csilingelt, mint a tinidrámákban, és ez a hang csak még jobban kizökkentett, azt sem tudtam, melyik irányba menjek.
Genesis egy ablak melletti asztalhoz ült. A telefonján kutatott, de a kifejezéstelen tekintete megijesztett. Vagy nem erre számítottam. Vajon azért jött erre a helyre, hogy megelőzze a kiborulását emberek között?

Lassan közeledtem felé; egy pillanatra felnézett, mikor az asztalhoz értem, majd intett, hogy üljek le, ne ácsorogjak ott. Akkor vettem észre, hogy a szemei kínzóan vörösek, de vékony mosolyt hagyott az arcán, és a kettő nem illett össze. Mit is érzett valójában?

- Most láttam az üzeneteiteket. , miért csatlakozjatnánk mi is, teljes jogú indokkal. Szóval? Mit szólsz? - Őszintén? Megrökönyödtem.

- De... - kezdtem volna, ám félbeszakított.

- Igen vagy nem? - olyan tekintettel nézett rám, ami valahol a kétségbeesés és izgatottság között hullámzott.

- Mondd el a többieknek is - egyeztem bele, és az az apró mosoly elégedetten játszott az ajkain.

Genesis gyönyörű volt, mikor mosolygott. Barna bőre és a csillogó zöld szeme egyszerűen magával ragadott abban a percben. Csak meg akartam vigasztalni. Holott tudatában voltam, hogy nem kéne ezt tennem, odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. Meleg volt és könnyed, egy pillanatra olyan égbekiáltóan csodás. Nem tudom. Nem tudom, miért nem álltam meg egy pillanattal korábban. Azonnal megbántam, Genesis pedig lassan eltolt magától. Újra ott álltam mellette letaglózodtan. A számra tapasztottam a kezem és sűrű bocsánatkérések közepette visszahuppantam a székbe.

- Sajnálom, sajnálom... - mondogattam, míg úgy nem éreztem, hogy elhiszi.

- Ne aggódj, titok marad. - a szerepek felcserélődtek; Genesis nyugtatgat

- Nem, én úgy értem... - ismét megragadta az alkalmat, hogy a szavamba vágjon:

- Én is. Ne aggódj miattam, megvagyok. - az az apró, gyenge mosoly az ajkára ragadt, és a szájára nézve megintcsak elszégyelltem magam, amiért meg akartam csókolni. - Tudom, hogy ezért jöttél ide.

Lesütöttem a szemem; hirtelen a szégyen erősebben szorított, mint bármikor. Mukkanni sem mertem, mígnem Gene megszólalt:

- Hol vannak a többiek?

Úgy tűnt, az előre eltervezett időpontok változtak, de senki sem értesített minket róla.

- Hé, Likins. Hol vagytok? - kérdeztem a telefonban. Percekbe telt, míg egyikük felvette a fiúk közül. Isabel már első rezgésre beleszólt volna, ha hívom, de nem éreztem helyénvalónak azután, hogy rámozdultam a közös baratunkra.

- State Capitol. Ginny hogy van? - érdeklődött azonnal, mire én oldalra sandítottam a lányra, aki pár méterrel távolabb a telefonjába bújt.

- Tartja magát. Nagyon el akarja nyomni, nem beszél róla - suttogtam, hogy lehetőleg csak Keegan hallja.

- Ez majd eltereli a figyelmét. - tanácsolta.

Így alakult, hogy fél óra sem telt bele, Gene-vel a srácok felé közeledtünk egy egyenes utcán. Érezhetően feszült volt, a mély levegővételek és egyre lassuló léptei pedig csak az idő elhúzására szolgáltak.