Űrbe vágyók és hajthatatlanok

gh

Bármi eszembe juthatott volna. Agyalhattam volna a bárányfelhők alakját bámulva az élet nagy dolgain, játszhattam volna a csuklómra tekert hajgumival, míg az idő változékonyságán töprengek, vagy akár le is vehettem volna a szemem az egyre szürkülő égbolton megmutatkozó Holdról. Mégsem tettem. És vajon miért nem? 

Nem a fényszennyezettség volt az oka, hogy ki akartam volna élvezni, míg látom a csillagokat és az égitesteket a sötét vásznon ragyogva. Egyszerűen a kötődés. A hazugságok és a remény vonzotta a tekintetem. 

A késő délutáni órákban lassan kóboroltunk Olathe város utcáin. Sehol nem járt egyetlen lélek sem, majdhogynem azt gondoltam, ez a nyugalom, zavartalanság már idegesítő, és mennyire unalmas. Elzárja az ember gondolatait, míg a paranoia felemészti a kihalt terepen.

Az egyik pillanatban Isabel távolról felkiáltott. Megrémültünk, azonnal felkaptuk a fejünket.

- Ezt nézzétek - unszolt minket a kezével integetve egy kis híd felé, a fák között.

Egy apró forrás volt, a köveken jó időben még csordogálhatott is a víz, csakhogy a hideg mellett nem volt olyan áradatban. Egy barna tollazatú madár csúszkált a finom, vékony jégrétegen. Alig lehetett hallani a tipegését, Keegan viszont ritmusra utánozta, majd ezt a vonalat követve táncolni kezdett a hídon. Nevetségesnek tűntünk, ahogy egymás után a mi testünk is mozdult az általa kreált ütemre. A kezem összefonódott Isabellével, Camille azonban távolodott, aztán összehúzta magát, és megállt a forrás mellett. Msosolyogva végignézett minden arcon, amely körülvette, és tudtam, hogy arra gondol, miért nincs itt Meir is...

- Hé. Minden rendben? - Archer odalépett hozzá, a hangneme megálljt parancsolt a nevetésünknek. 

A lány megrázta a fejét, azt válaszolta, nincsen baj. 

- Csak fura, hogy szétszakadunk. 

- Hát... különös társaság a miénk, nem? Köztünk semmi sem olyan egyszerű, mint lehetne. - Eliseo szavait vállvonogatás követte, mintha csupán egy laza megállapítást közölt volna.

Camille tekintete felém sodródott. Egyetértett. Én is helyeseltem némán, mégis mit tehettem volna az ellen, amit éreztem? Nem igazságtalanság volt. Nem, csak keserves események sora, ami megcsapott minket. Melynek vannak áldozatai.

- De... - kezdte a fiú, majd újra elhallgatott. - Én elmegyek. Nem miattatok, mennyire jó volt együtt az elmúlt hónapban, de nem én vagyok... - habozott, gondolkozott a megfelelő, legkifejezőbb szavakon, össze-vissza váltott egyik sorról a másikra.

- Nem kell mentegetőzni. Csak menj - mondtam legyőzötten. Mit láthatott a hangomban Eliseo? Neheztelést? Haragot? Elég volt két szó, és megsértettem volna őt?

Egyenesen rám bámult. Egy szó sem volt, egy lélegzetvétel, annyi sem, majd megfordult és elsétált.

- Majd hívj, és ne felejts el minket! - kiáltott utána Isabel Joanne. A fiú visszaintett, távolodó alakja az érzéseket is magával vitte, amelyek itt voltak még az imént, felszabadultan, könnyedén.

- Talán rossz néven vette, hogy így elküldted - jegyezte meg Archer, szipogott a hidegtől, így átnyújtottam neki egy zsebkendőt.

- Te azzal zavarsz, ha itt szipogsz mellettem.

- Kösz - megköszönte a zsepit, elfordult, és ebben a pillanatban megrezzent a telefon a zsebemben.

- De ezt kora reggel így bejelenteni. A semmiből - motyogta Camille, érezhető nehezteléssel.

- Nem kapott levegőt. Ez nem az ő helye. - Isabel Joanne a maga nyugodtságával reagálta le Camille-t.

A telefonomat végül sikerült előhalásznom, és megnyitottam egy videó linkjét, amit Seneca küldött azzal a kérdéssel, az apád?