Űrbe vágyók és hajthatatlanok

ef

Az épület sarkában ácsorogtam, Isabel és Keegan beszélgetésbe elegyedett több korunkbelivel a szétszéledő tömegből. Az egyikük vörös sapkát viselt, de ez volt az egyetlen különbség, mindhármukon vakító fehér kabát volt. Nem is azért fordítottam el a tekintetemet róluk, mert a napfény a szemembe vágott a ruhájuk anyagáról, hanem mert a vörös kabátos nő szemmeltartása vált a feladatommá. Úgy egy két perce. Ez lett kiszabva rám, pedig én lehettem az egyetlen, aki nem értette a jelentőségét. Keegan elosztotta a feladatokat - mintha lettek volna -, és Archer most itt állt mellettem, a telefonját szorongatta, várt egy üzenetet.

- Az egésznek semmi értelme - jegyeztem meg egy sóhajtást megelőzően.

Archer rám nézett, de nem épp én vagyok az az ember, aki képes bármiféle érzelmet is kiolvasni az emberek szeméből. Szánalmat vagy megvetést kerestem? Lehet, hiszen egyébként is azt felteteleztem, hogy ezt kapom.

- Harcolni valami jó ügyért? - szemöldökét felvonva kérdezett vissza, láthatóan csak tippjei születtek a fejében megfogalmazódott kérdésre, hogy mégis miről beszélek.

- Részben. Megváltást úgysem érünk el.

- Akkor játszd Krisztust, áldozd fel magad az emberiségért, szabadíts meg bűneinktől, hátha akkkr elér valamit ez a megmozdulás.

- Parasztfelkelés. Hah. - összefontam a karomat magam előtt.

- Cinikus vagy, de kiállhatatlanul, nem abban az elviselhető mértékben, mint korábban - vágta hozzám szabadon, és már a telefonját bámulta, mint aki megigézheti egy üzenetért. - Tudod, Genesisnek ez számít. Többet, mint bármelyikünknek. - mondta, miközben fel sem nézett. - Aztán ott az a nő, akit Camille, Izzy Jo és Keegan is látott már, erre tessék, megjelenik ugyanott, ahol mi vagyunk, pedig Kaliforniában sincsenek tüntetések nélkül eltelt hetek. Mégis itt van. Úgyhogy még ha téged hidegen is hagy, állj már be közénk és ne csináld ezt.

- Mit? - rajtam volt a sor, hogy csak találgatásaim legyenek arról, mire gondol.

- Ne próbálj megállítani senkit. Csak önmagadat írod le vele - végre rám pillantott, de nem tartott sokáig, minden figyelme újra a telefon kijelzőjére tapadt.

- De már úgyis egy hitében elnyelt srácnak gondoltok, nem? És egyikőtök sem preferálja ezt igazán. A vallást. - próbáltam kibúvót keresni, tereltem a témát, amennyire nem volt feltűnő.

Archer legnagyobb meglepetésemre megrázta a fejét. - Úgy érted, mi nem hiszünk Isetenben? De igen, mikor megmagyarázhatatlan csoda történik, és mint most is, bízunk a segítségében. Te viszont ebbe a mély hitbe születtél, a környezetedben hozzád nőtt, de nem váltál teljesen eggyé vele. Hogy őszinte legyek, és nem akarlak megsérteni - a nyomaték kedvéért védekezően maga elé emelte a karját. - Néha úgy tűnik, meg akarsz szabadulni a beléd nevelt gondolkodástól. Próbálkozol, talán sikerül is, de... - mindez csak felszínes, sosem teljes. Nem kellett folytatnia, tudtam, miről beszél. Igaza volt.

Bólintottam, jelezve azt is, hogy hagyjuk abba a beszélgetést itt, és igyekeztem visszatérni a beszélgetésünk előtti perc eseményeihez. Piros kabát... Megfigyelés... Fontos... Feladat...

Igen, a nő a tömeg szélén. Már nincs ott. Talán elsétált másokkal, miután az utolsó megszólaló is lejött a színpadról. Vagy transzparensek mögé rejtőzött, mert észrevette, hogy figyelem.

- Hé, Archer - meglöktem a vállát, hogy felnézzen, míg a szemem vadul járt az emberek színes alakjain.

- Hm? - követte minden mozdulatomat, forgolódtam őrültek módjára. - Mi van?

- Eltűnt.

Archer kis híján felnevetett, hallottam a hangján. - Jó. Camille meg üzent, úgyis mehetünk.

- Mi? De...

- Nyugalom, ne aggódj azon, hogy legközelebb is te kapod-e majd ezt a feladatot. Szólok pár szót az érdekedben, hogy biztos lehess benne. - megpaskolta a vállamat, és ez az egész olyan érthetetlen volt számomra. A tüntetés miatt gyűltünk össze itt, nyomorogtunk egy motelszobában, hogy spóroljunk, mindeközben az egésznek nem volt semmi értelme. Nem csináltunk semmit. Nem tettünk hozzá semmit.

Ingerülten fújtam egyet, mielőtt követtem volna a faltól távolodó Archert. Olyan céltudatosan járt, hogy kis híján megtévesztett - mégis, volt rajta valamiféle látható szaggatottság, valami, ami megakasztja. Ilyen volt a semmittevés, a néma megfigyelés, amit a mai napig nem értek, miért volt rá szükség. Biztos, hogy nem csak a vörös kabátos után kutattunk, miközben azzal áltattuk magunkat, hogy a tüntetőkhöz akarunk csatlakozni? Minden túl zavaros, hullámzó egyveleggé vált a fejemben.

A szűkös motelszobánkba visszaérve Camille-t és Ginny-t már ott találtuk, a szőnyegen ültek, és teleírt papírokat forgattak át. Fel sem pillantottak, mikor beléptünk. Láthatóan elmerültek abban, amit éppen csináltak, bármi is volt az, és úgy tűnt, Genesis rendben van. Hogyan elleptek a hazugságok, igaz? A naivitásom - bár nem csak az enyém - egyszerűen eluralkodott rajtam. Képes lettem volna elhinni azt is, ha valaki azt közli velem, megtalálta a megoldást. A megoldást minden értelméhez.

- Együnk pizzát, még meleg - javasolta Likins, miközben letette a dobozokat a konyhaszerű pultra.

- Tudja bármelyikőtök is, miért éppen Topekában? - kérdezte Genesis. Összenéztem a többiekkel, mert a kérdés megállított.

- Hogy érted? - kérdezett vissza Isabel.

Vállrándítás és papírokra szegezett tekintetek, az egyiket a lapok közül átnyújtotta nekem. Akkor néztem meg pontosan, miről jegyzeteltek. Ez mind Gene kutatása volt a lány esete után, a megkülönböztetés ilyen formájában történő jelenéről. A lap tetején vázlatpontokba szedve sorolta a helyeket, államokra bontva, ahol tüntetések robbantak ki.

- Már egy Wikipedia oldal is létezik a lányról, akit Seneca Rossnak hívnak. Hiteles infó, minden, amit itt találunk. - számolt be róla Camille. - A neten pedig mindenhol jelen van. Mármint nem csupán a támadás miatt, hanem aktív közösségi média szereplő is.

- Vagyis ez azt jelenti, hogy tetszik neki a felhajtás. És meg fog jelenni a tüntetésen. Ezért vagyunk Topekában. - zárta Genesis, és az abszurd elképzelés, miszerint Seneca Ross szerepel majd, elmeséli a történteket és transzparenssel a kezében ott áll az emberek között az érte megszülető mozgalomban, elcsitult, mikor Genesis rám nézett. Végig járt a tekintete mindannyiunkon. De ismétlem, naiv voltam.

- Oké, ezt értem. Várjuk Seneca megjelenését. Azután pedig... ? - töprengtem hangosan.

Camille keresztbe fonta a karját, és felhúzott térdére fektette. 

- Majd beszélünk vele, és abban reménykedünk, hogy segíthetünk egymásnak elérni valamit. 

- A vörös kabátos nő megfigyelésével leállhatunk?

- Miért? - Isabel Joanne érdeklődő tekintettel nézett rám, egy jelentős információra számítva, de nem adhattam át neki semmit.

- Egy rossz mozdulata sem volt. Mindvégig mások között állt, teljesen átlagosan viselkedett. - vállat vontam, amivel láthatóan csillapítottam Isabel kíváncsiságát. Majd eszembe jutott egyetlen apró mozzanat. - Tudta, hogy figyeljük. Rám mosolygott. 

Senki nem szólt egy szót sem, talán éreztük, mi is lesz ezután. 

Annak ellenére is, hogy arra, ami történt, egyikünk sem készült fel.