Űrbe vágyók és hajthatatlanok

gh

Hezitáltam. Képtelen voltam rávenni magam, hogy bemenjek azon az ajtón, hogy az a vékonynak tűnő üveg bezárjon oda, ahogy Meirrel tette.
Féltem. Annyira féltem közelebb lépni. A magas épület fehér és szürke falai, az ablakok, amik mögül gyenge, sötét fény szivárgott a külvilágba - mind csak megerősítettek bennem valamit, amit akkor gondoltam, hogy nem volt értelme idejönnöm, mert nem kapnék megbocsátást és békét, valamint felmentést a fájdalom alól, amitől nem tudtam szabadulni.

Rohannom kellett volna, már korábban meg kellett volna jelennem itt. Meirért. Önmagamért. De éppen önmagam miatt nem jöttem egyszer sem ez idő alatt; időbe telt, míg összeszedtem magam annyira, hogy meglátogassam.

Nagy levegő és egy, majd két lépés az üvegajtó felé. Remegett minden porcikám, szorított a belsőm, így már akkor sem fordulhattam vissza, ha akartam volna. Bementem a kórház épületébe, és próbáltam leküzdeni azt a fojtogató bizsergést, hogy maradjon erőm megszólalni, elmondani mindent, amivel tartoztam, bár nem változtatott volna semmin.
A recepció előtt nem állt senki, de körülöttem suttogó hangok keringtek fehér köpenyes és szürke ruhás alakok felől. A recepción fogadó nő előbb közölte, hogy fél órám maradt a látogatási időből, ha ezért jöttem, majd az igenlő bólintásom után egy nyomtatvány kitöltésére hívta fel a figyelmem.

- A 109-es szobában megtalálod - mondta azelőtt, hogy elfordultam volna. Megköszöntem, de nem voltam biztos benne, hogy helyesen teszem, amire készülök, és ki akartam szaladni a kórházból, egyedül lenni a szülinapomon, a Meirrel történtek évfordulóján.

Sosem tudtam eldönteni, sosem éreztem, hogy jól tettem-e, hogy eljöttem hozzá.

Végigsétáltam egy folyosón, aztán egy ápolótól eligazítást kérve megtaláltam a 109-es szobát. Megtorpantam az ajtó előtt, és mindenfelé néztem, csakhogy ne lássak be a vékony üvegen, ami az ajtó egy részén futott végig.
Ekkor fedeztem fel, milyen hátborzongatóan tiszta fehér a csempe, és figyeltem fel arra, hogy milyen nagy csend volt körülöttem. Aligha érezhettem nyugalmat ettől.

Kopogtam az ajtón, mielőtt meggondolhattam volna magam. Nem válaszolt senki, egy gép csipogását hallottam csak az ajtón át, és az üvegen keresztül sem láttam látogatót vagy nővért. Csak Meir feküdt az ágyon, csövekkel, lélegeztetővel életben tartva. Mert életben van, csak nem él, képtelen élni.

Remegett az egész testem, fájt a torkom anélkül, hogy egy hang is kijött volna a számon. Égett a szemem, és az sem segített, hogy mélyeket lélegezve próbáltam csillapítani az előtört éezéseimet, amiket olyan nagyon el akartam zárni.

Nem tudtam bemenni. Levettem a kezem a kilincsről, és lassan eltávolodtam a szobától, majd elhagytam az egész szintet, és a tűzlépcsőn szaladtam le a kijáratig.

Nem tudtam megtenni.
Nem ment.

Odakint szorítani kezdett a mellkasom, kétségbeesetten vágytam tiszta levegőre. A fejem zsongott, és abban a percben képtelen voltam kitalálni, a gondolataim ilyen zajosak vagy a fáradtságom okozza?
Ekkor hatott a mentális faradtságom az egész lényemre - behálózott, szorított, és már azt a fájdalmat sem éreztem olyan erősen kitűnni, ami mintha külön életet élve lassan emészett volna fel belülről. És én eddig hagytam neki, hogy elnyeljen, mert nem eszméltem fel rá, mit is művelek önmagammal.

Az érzéseim önmagam ellen irányultak, viszont nem tehettem meg Meirrel, hogy ez rá is hatással legyen.
Azóta, hogy kómába esett - nyolc és fél hónapja -, nem látogattam meg, egyszerűen képtelen voltam. Erőt kellett merítenem ahhoz, hogy itt álljak. Fáradt voltam és üres, de végül csak eljöttem. Gyakran megálltam kocsival a kórház parkolójában az elmúlt néhány hétben, néztem az épületet, kerestem Meirt az egyik ablakban - vártam, hogy integessen, mosolyogjon és láthassam, hogy él. Mert nem élet az, amiben ragadt; ez az állapot kínzó, és én képtelen voltam segíteni neki.