Űrbe vágyók és hajthatatlanok

kl

Elfutni egyszerűnek tűnt. Akkor.

Leugrani a színpadról, miután szétszéledt az a néhány barom, akik dobálóztak a kurva szavakkal a semmibe... de egy ujjal sem tudtam hozzájuk érni. Nem tehettem, és képtelen is voltam rá. Még egyszer elkövetni egy olyan hibát és végképp a süllyesztőbe küldtem volna magam.

A parkon át, a félhomályba bújó épületek között, meg-megállva a szűk sikátorokban vezetett az utunk céltalanul.

- Várj. Szerintem nem követnek - fújta ki magát Isabel egy nyirkos falnak támaszkodva.

- De. Mi voltunk az utolsók, akik elrohantak, láthattak. Tovább kell mennünk, nem állhatunk meg itt.

Genesis megragadta a karom, mikor elfordultam.

- Nem lesz baj. Nem kapnak el, hidd el - suttogta, és egy percig el is hittem neki. De aztán meghallottam a kiáltozást, egy zsaru parancsoló hangját, és elszaladtam. Hátrahagytam őket.

A nevemet kiáltotta valaki, de nem tudtam emberhez kötni a hangot. A félelem fűtötte a testem. Mert bármekkora szégyen is, be kell vallanom, hogy rettegtem. Pedig undorodtam magamtól azért, amit tettem, de még mennyire. Viszont jobban féltem attól, hogy szembesítenek is a következményekkel.

Gyávaság.

Isabel Joanne ért utol, rohant a bámuló emberek között az utcán. Mindenki felvont szemöldökkel tette fel ugyanazt a kérdést magában, majd még abban a pillanatban el is fordultak tőle a legnagyobb közönnyel.

Lelassítottam, de nem álltam meg,  a szemem pedig folyamatosan vizslatta a környéket egyenruha után. Jelvényért. Szinte fájdalmasan kaparászott az elmém utána. Nem tudom, megkönnyebbülés lett volna, ha letartóztatnak. A banda nem köpött, baráti összetartás alapján, vagy mi, na meg meg voltam győződve róla, hogy nem is emlékeztek a történésekre, ha pedig látták a videót, hallgattak. Kerestek; hívtak, kaptam tőlük a szebbnél szebb üzeneteket és kommenteket Twitteren, de nem volt olyan erős késztetés bennem, hogy eléjük álljak. 

- Keegan - szólt Isabel. Pihegett, mintha egyre csak kiszorította volna a teste a levegőt. - A motelbe mentek a többiek, a másik irányba.

Eszeveszetten futottam. Rohantam a semmibe, egy olyan állapotba, ami nem tartogatott zűrt és nyomást, csak csendet. Mentességet az elborult gondolatoktól.

- Ja, hogyne. - a fejemhez kaptam zavaromban, ugyanakkor a feszültség zenélt bennem, a hajamba túrtam, de akkor az undorom csak növekedett, mert alighanem éreztem is a tincset, amit csak rejtegetni próbáltam.

- Gyere erre - mutatott a szemben húzódó utca felé, mire elindultam utána félig sietősen, de bénultam az idegességtől.

A hideg ellenére csurgott rólam a víz, a tüdőm nem lett kiképezve ilyen fizikai terhelésre, és ziháltam. Az előttem haladó lánnyal is ugyanez volt a helyzet, azzal az apró különbséggel, hogy ő nem volt bűnös, ezáltal nem is nyomta az észszerű gondolatait a süllyesztőbe minden egyes felkiáltás a távolból. 

Majd ő volt az, aki elsőként megtorpant a közvetlen mögöttünk elhangzó szavakra: - Megállni! Rendőrség. 

- Mi a... - érkezett a reakció Isabel Joanne-től, ami pontosan tükrözte a saját tudatomat jelen pillanat. - Fasz - fejeztem be helyette. Ránéztem a fegyvertokot szorongató zsarura, és néma egyetértésben elkezdtünk Isabellel rohanni. Egyenesen, egyenesen, át minden padon és a fel-felbukkanó embereket kerülgetve, de mindvégig egy irányba tartva. A pasas mögöttünk járt, alig fél mérfölddel hagytuk le, de mindig újra beért minket. 

- Fordulj le - mutattam a következő sarokra, és bár a hangok küszködve hagyták el a szám és alig volt érthető, Isa Jo balra kanyarodott, egy ékszerüzlet mellett is lehúzódott, és futottunk tovább, holott a lábaink már feladták volna.

Ismét szitkozódni kezdett, és felpillantva láttam az okát; egy magas drótkerítés állt az utunkba. 

- Nem hiszem el. - egy sóhaj telt tőlem, és a térdemre támaszkodva kapkodtam a levegőt. Ez volt a mi szerencsénk. 

Fél percnyi szünet sem volt, és Isabel már ugrott is a magas drótkerítés felé, átkozódva, de átjutott rajta. Aztán intett, hogy most én jövök, sürgetett a túloldalról. De nem akartam. Nem volt erőm; úgy éreztem, mintha kiszívták volna belőlem, és maradt a bűntudat a csontjaimban.

- Nem, Isabel Joanne. Feladom, oké? Nem futok el, mert sosem lesz vége. 

- Mi? - egyszerű rémület olvadt az arcvonásaiba. - Idefigyelj, te seggfej. Ne merj lelépni, mert megijedtél. Eliseo annyira húzott, de csak most követed?

- Te meg miről beszélsz? - az én köröm következett a megrökönyödések sorában.

- Hogy mindenki lelép. Arról beszélek, hogy senkiben sincs akkora...- nem tudom, hogy folytatta volna, meg hát nem is akartam tudni akkor sem, ezért félbe kellett szakítanom. 

- Nathan. - ez nem kérdés volt, full biztos voltam abban, kit látok. A srác Isabel Jo mögött kiköpött mása volt Archernek. Barna haj, kissé elborult, de ugyanolyan barna tekintet, világos, majdhogynem hófehér bőr. Ha egymás mellett álltak volna abban a pillanatban, pusztán a magasságuk alapján tudtam volna különböztetni őket. Az én meglepett pillantásom láttán végül Isa Jo is megfordult. Ez az alacsony fiú közeledett a lányhoz, majd bemutatkozott.

- Láttam az előbbi mutatványod a kerítés átugrásával - elismerően füttyentett, majd felém biccentett. - Te nem tudod utánozni, mi?

- Milyen lealacsonyító dumád van, baszki - morogtam alig hallhatóan.

- Ja, nem, nem rossz szándékkal mondtam, haver...

- Ne mentegetőzz - hallgattatta el Isabel, majd a korábbiak folytatásaként dühösen rám meredt. - Mit akartál különben? Az elejétől fogva titkoltad előlünk, hogy még csak meg se forduljon a fejünkben, hogy feladunk téged, vagy mi? Közöttünk rejtőzködsz, minket használsz fel védelemként, Keegan? Olyan szánalmasnak érzem magam, tudod? - közelebb lépett, mire én hátráltam, holott egy kétméteres kerítés is állt köztünk. Isabel haragját viszont semmi sem állíthatta meg. - Kihasználva. Legyőzötten és átverve. 

Nem tudtam, mit mondhatnék. Bocsánatot kellett volna kérnem, de az nem lett volna elég; ugyan mit értem volna vele, mikor igazat kellett adnom Jo-nak...

Megsemmisülhettem volna abban a szent pillanatban, elporladni, a fellegekbe szállni, bármit, csak ne láttam volna az arcát. 

- Mi nem vagyunk barátok, Keegan. És ha a te szemszögebből nézem, soha nem is voltunk. - lehalkította a hangját, és meredten bámult a szemembe. Annyira megbántottam, hogy láttam a dühöt kicsordulni a szeméből. - És azt hiszem, ezt mindannyiunk nevében kijelenthettem. 

Ezzel elfordult. Ennyi maradt az emlékeimben belőle. A lány, aki szembesített az igazsággal, amit korábban el sem mertem képzelni, megtámadott az érzésekkel, amiket én okoztam, és lassan elsétált.

Hibáztam, mikor hagytam elmenni egyetlen szó nélkül. Hibáztam, mikor kiakadtam Eliseo-ra, amiért azelőtt elmondta a többieknek, hogy én megtettem volna, amit még csak nem is terveztem. Hibáztam, amiért eltitkoltam előlük. Hibáztam, amikor idejöttem, és ezzel őket is magammal ránthattam volna. És legelőször akkor követtem el a hibát, ami aztán egy egész sorozatot indított el, mikor annyira lerészegedtem, hogy nekiestem egy embernek.

Egyesek ragaszkodnak ahhoz, hogy azt ültessék másokba, azt a legnehezebb beismerni, ha hibáztál. A következményekkel viszont senki sem számol. 

Mikor feleszméltem, és Isabel Joanne után akartam rohanni, a hang mögöttem felszólított, hogy lassan emeljem fel a kezem...