Űrbe vágyók és hajthatatlanok

cd

Esküdni mernék, hogy az előttem elrepülő molylepkék - a poros üvegbúrájú kültéri világítás felé haladva - hoztak magukkal enyhe fuvallatot.
Mindent, amin az elmúlt egy órában töprengtem, elvihette volna a szél, de itt forgott körülöttem, nem tágított.

Isabelt igazán szerettem. Vagy talán csak a szerelem tette, de azt sem tagadhatom, hogy még mindig szerelmes vagyok. Iránta nem éreztem dühöt vagy hálát, ahogy a szüleim irányába. Kényszernek tűnik számomra, hogy szeretettel forduljak hozzájuk - egyszerűen csak hálás vagyok, amiért befogadtak, ugyanakkor dühös is, mert ezzel bizonyossá vált, hogy nem kellettem a biológiai szüleimnek, vagy megfosztották őket attól a lehetőségtől, hogy egyszer még együtt éljünk.
Így, ebben a csendben jutottam el a felismeréshez, hogy rájuk vetítem ki azokat az érzéseimet is, amiknek nem kéne őket érintenie.

Kizárólag a tudat létezik, hogy nem érezhetek így, de nem működik minden az elképzeléseim alapján.

Ráléptem a veranda lehűlt lécére, és bementem a házba.

Bethany és Harry a konyhában beszélgettek, és halkan nevettek, míg Harry a forró tepsi égető érzését tapasztaló szerepet túljátszotta. Majd mikor észrevette, hogy őket nézem, megkérdezte:

- Vacsorázol, Camille?

Besétáltam a konyhába. Felültem a pultra, de az még meleg volt a tepsitől, így leugrottam onnan, elkáromkodtam volna magam, de Bethany nevetni kezdett, és hol rám, hol Harry-re mutatott, azon szórakozott, hogy ezt a férje vonzotta be.

- Kösz, Harry - mosolyogtam rá a férfira, aki aztán visszamosolygott rám.

Bethany nem bírta abbahagyni, a mosogató fölé hajolva nevetgélt, míg én a tányérokat vettem le a szekrényből, és megterítettem az asztalon.
A telefonom rezgett a zsebemben. Értesítés - Isabel insta-posztján megjelölt. Egy elmosódott kép, de ha ismered, látod, hogy mosolyog - hamisítatlan, szórakozott mosoly. Én csináltam ezt a képet hónapokkal ezelőtt, épp a szakításunkat megelőzően.

- Minden rendben? - kérdezte Bethany. Észrevétlenül lopakodott mellém, kereste a tekintetem.

- Igen, persze - mondtam, mielőtt evőeszközökért fordultam volna vissza a konyhába.

- Sok minden történik mostanában. Nagy a felhajtás a neten is, talán a barátaiddal beszéltél róla, egész biztosan láttátok. - ez volt a taktika, amivel bár nem nyíltam meg előttük, de próbálkoztak.

- A barátaimmal?

Bethany vállat vont, és leült az asztalhoz.

- Múlt héten az a csomag a verandán volt már akkor, mikor én megjöttem a munkából, és láttam a címet, de ott hagytam neked. - a csomagról beszélt, amit Keegan küldött New Yorkból. Az új daluk CD-s felvételével lepett meg. Egyfajta humor ez a részéről. - Az a fiú egy barátod? Isabel Joanne is ismeri?

Egy pillanatra megfogott Bethany hangneme, amit nem tudtam hová tenni. Vajon valamiféle zűrt akart ezzel keverni, vagy csak cseppnyi kétkedés volt a hangjában a barátaimat illetően, akik mintha csak online léteznének?

- Igen, közös barátunk - válaszoltam lassan, már előre tartottam a beszélgetés folytatásától.

- Gondoltam, hogy az interneten keresztül tartjátok a kapcsolatot, hiszen távol vagytok egymástól.

A bizalmatlanságom nem volt indokolatlan; a nyomozótiszt Bethany itthon is úgy viselkedett, mintha feltétlenül bele kéne ártania magát mások életébe, és éppen ezért nem tartottam semmi fontosat szem előtt a szobámban, mert túlzott figyelme gyakran a szobám sarkába vezényelte.