Űrbe vágyók és hajthatatlanok

ab

Történetesen akkor nem járt semmi a fejemben. Körülöttem minden életet hirdetett - még a december eleji félholt fák is, az oda-odatévedő madarak, az alig világító utcai lámpák.
Ott ültem egy padon, ami kurva hideg volt, de nem mozdultam. Mert ha egy lépést is tettem volna, az a pillanat, mikor nem tolultak egymás után a gondolataim, megszakadt volna.

Most igazán vágytam arra az állapotra, ami ott feltöltött. Hiányzott az otthoni tó, ahová bármikor kiszabadulhattam az ablakon át.

De ez felemelő volt - az első találkozásunk az online térből kiszakadva, élőn, élve, élettel. Mosollyal mindenki arcán, ahogy újabb és újabb tag kopogtatott a motelszoba ajtaján.

Túl voltunk a Hálaadáson. Itt, hatan Topekában egy motelben. Próbáltunk főzni valamit, végül elugrottunk a Walmartba kész ételért. Most pedig pár nap, és karácsony. A szüleinkkel folyamatos vitáink voltak olyasmikről is, amikről eddig úgy hittük, nem is lehet.

Isabel Joanne dolgozott, hogy a szüleinek visszafizesse a repülőjegy árát, ami csak összeszólalkozáshoz vezetett közöttük. Camille-t újra és újra hazahívták, és néha úgy tűnt, megtörik, de sokkal erősebb, mint első pillantásra látszik.
Eliseo nem járt már templomba vasárnaponként, ahogy korábban, de a mindennapi többszöri imádságait félhangosan elmormolta mellettünk. Keegan és Genesis meg volt győződve róla, hogy azzal a szándékkal csinálja, hogy egyszer mindannyian csatlakozzunk hozzá.
Nathan hazament a hálaadási kis ceremóniánk után, azóta viszont gyakran üzent, mi van vele, és talán vissza is jön, ha nem más, Gene miatt.
Genesis egy titok volt. Vagy csak titkokat őrzött, és ez formálta őt titokká. Nem tudtam, mi járt a fejében, mire gondolt éppen, mikor rám nézett.
Keegan szintén rejtély maradt egy ideig.

Aznap Eliseo és Keegan egymást idegesítették a kanapén ülve, amit Camille és Genesis hoztak ide. Elmondásuk alapján egy idős házaspár költözött ki, ezt pedig kidobták volna, ha nem hozzák el - hogy ebből mennyi igaz, és mennyi nem, az örök titok marad. Isabel kételkedett ebben, mert olyan bútor volt, amit egy áruházban a legújabbak közé lehetett volna sorolni. És egyet kellett értenem vele.
A szobában lévő két ággyal és egy fotellel, a kanapéval kiegészítve egymás között megosztva a helyet, mindannyian itt aludtunk.

Ezért is mentünk olyan hamar egymás idegeire.

- Keegan, ma te állod a vacsit - kiáltott a szoba egyik feléből Isabel. Épp a kempinges rezsót tisztította le, fél szemmel viszont Camille-t fürkészte, aki kicsit távolabb tőle Edward és Keegan vitáját hallgatta.

- Nem tudok főzni. - Vont vállat Keegan. - Menjünk ki ma este.

- Még egy egyszerű tészta sem megy neki - horkantott Eliseo, és átvette Isabeltől a szivacsot, majd nekilátott mosogatni.

- Kinyírlak egyszer, esküszöm.

Tehát személyiségünk azon része, ami eddig rejtve volt még talán önmagunk előtt is, és amit csak úgy neveznek, hogy az ,Árnyék'', egyre nyíltabban megmutatkozott leginkább Keegan viselkedésén. Dühöngött, fenyegetőzött, miközben mindezt egyáltalán nem azzal a higgadtsággal tette, mint ahogy kamerán keresztül megszokhattuk tőle. Volt valami feszélyezettség, azok a fojtott hangon, lopott pillantásokkal lefolytatott telefonbeszélgetései (,,beszélek a barátnőmmel" címszó alatt). Mind különös volt, és aggodalomra adott okot.

- Van kedve valakinek sétálni? - tette fel a kérdést Genesis Keegan szavait követően, és már vette is a kabátját, készen állt arra, hogy akár egyedül is elinduljon.

Eliseo felkapta a fejét, de egy szót sem szólt, ahogy mondenki más is csendben ült a kanapén.

- Várj meg. Egy pilllanat - mondtam a dzsekimért és a telefonomért nyúlva, aztán követtem a lányt a parkolón át a főút mentén vezető járdáig, ahol azonnal lámpát kaptunk.

- Most nincs olyan hideg -  jegyeztem meg a köztünk lévő csendbe hasítva.

- Ne aggódj, nem fagyok meg. Nálunk sokkal hidegebb van ilyenkor.

De ekkor zsebre rakta a kezét.

- Biztos? - kérdeztem a mozdulatait figyelve.

A zsebeire lenézve elmosolyodott, és azt válaszolta: - Otthagytam a telefonomat, és zavar, hogy nem tudok mihez kezdeni a kezemmel.

Eszembe jutott valami, és nevettem.

- Mi az? - Genesis rám nézett, majd átkelt a zebrán, én pedig mellette mentem egyenesen, azután a végeláthatatlannak tűnő hosszú járdán. - Na, mire gondoltál? - hajthatatlan volt.

Nevettem, nevettem, és nem akartam abbahagyni, mert akkor már nem éreztem volna ugyanazt.

- Eliseo ezt a helyzetet kihasználta volna, megesküdnék - mondtam még mindig nevethetnékkel a torkomban.

- Baszd meg, Archer - és Genesis is nevetett, a hangjától és a tekintetétől viszont képtelen voltam befejezni. - Arra gondoltál, hogy megfogta volna a kezem és a kabátzsebébe húzza?

- Ezt nem kellett volna hangosan kimondanod - hiába próbáltam letenni róla, egyszerűen az elmémbe hasított a kép.

Újabb lépéseket tettünk meg, mikor már röhögve idegenekbe ütköztünk, megint újabb lépéseket követően egy újabb átkelőhöz értünk.

- Valójában - nézett rám Genesis - Eliseo nem olyan vallásos, mint mutatja. Ebben nevelkedett, és azok a lopott pillantások, amiket a hívásaink alkalmával a szobájában tett, itt is követik. Azt gondolja, mindig figyeli valaki.

- Hogy érted? Istenfélő lelke paranoiát szült? - ráncba szaladt a homlokom, ahogy ez gondolat megformálódott a fejemben.

Gene megrázta a fejét, és ezzel együtt minden göndör hajtincse mozgásba lendült.

- Inkább csak fél, hogy véletlenül meghallja valaki, ha olyat mond, ami mindennel szembemegy - magyarázta el a megfigyelését.

- Mondott is erről valamit?

- Egyszer. Igen. - mást nem osztott meg velem erről. Ha bensőséges tényeket osztottunk meg magunkról Genesis-szel, az garantáltan nem jutott el a nagyvilágba. - Egyébként, ha sok tényező együttállna, lehetne köztünk valami, de mivel rajtam is múlik, így nem. De elég jól ismerem őt, legalábbis egy bizonyos részét. - átsétáltunk az úton, amint váltott a lámpa. - Már elmondta, mennyire kedvel, ismerem a szavait. Ezért is gondoltam elsőként a kesztyűs esetre. Biztos nem ússza meg a barátnője anélkül, hogy ezt eljátszaná vele. - megjelent egy halvány mosoly az arcán, de nem tudtam hogyan értsem. Talán fájt neki valami.

- Miért lehetetlen, mikor rajtad múlik? - kérdeztem ártatlanul, pedig tudatalatt vetettem fel.

Oldalra pillantott, az elhaladó autókat nézte, aztán kis idő múlva felém fordult. A pillantása alatt megbántam, hogy megkérdeztem.

- Olyan lehetne, mint az űr. Megalkothatnám. Az a rengeteg dolog csak apró töredéke lenne valami egész nagynak. És így nem kéne azokat éreznem. Ha az űrben lennék, minden rendben lenne.

Igen, gondoltam. Ha az érzéseid lennének azok a töredékek, és nem zavarnák az egész lényed.

- Rengeteg itt a szellemváros, ugye? - kérdezte a közénk beálló hirtelen zavarban.

- Kansasben útközben mindenfelé találsz egyet.

- Remek. Szeretnék megnézni egyet. Valami horrorjelenetbe valót - osztotta meg velem az ötletét.

- Hah. Majd megkeresem neked a legjobbat.

Olyan könnyed mosollyal nézett fel rám, hogy egy pillanatra azt sem tudtam, mint mondhatnék.
Talan nem is kellett semmit.