Űrbe vágyók és hajthatatlanok

i.jm

Sokat gondolkoztam, mielőtt be mertem vallani bárkinek is, hogyan érzek. Akkor már ott volt nekem Camille és a többiek, mint barátok. Miattuk könnyebb volt elviselni azokat a tekinteteket, amik engem pásztáztak állandóan azután a pillanat után, hogy otthon kimondtam, nem vonzódom a fiúkhoz - és ezután futótűzként terjedt a hír az iskola folyosóin.
Arról viszont senkinek tudomása sem volt azokon a folyosókon, hogy Camille és én együtt voltunk. Genesis viszont rájött a titkunkra; kurva jó képességei lehettek, ha a pixeles videohívásokból és félszavas üzenetváltásokból kitalálta.

Abban az időben ők is részt vettek a személyiségfejlődésemben, így képtelen lennék elengedni őket.

Aztán ott volt az a nap, amikor Camille megkeresett a suliban - akkor elsős volt, én pedig másodikas. Meglepett a terve, amint közölte, hogy olyan emberekkel szeretne barátságot kötni, egy baráti kört alkotni, akik elsősorban nevük kezdőbetűivel kapcsolódnak egymáshoz az abc alapján. Új, ugyanakkor bizarr ötletnek tartottam, mert nem hittem abban, hogy a név képes összekapcsolni embereket. Mostanra viszont ráébredtem, hogy az csupán a felszínes kapcsolat, amit a világ szabad szemmel láthat, ezen belül azonban ott van az a kötődés, ami egészen másképp valósult meg.
Segítettem Camille-nak ismeretleneket felkutatni online, és ez volt az ok, hogy sok időt töltünk együtt. Mindig Santa Barbarán találkoztunk, ehhez ragaszkodott, ahelyett, hogy a Ventura egyik parkjában beszélhessünk, ahol mindketten felnőttünk. Azt hiszem, nem is érezte valódi otthonának ezt a helyet Camille - sokat költöztek, és annyit elárult az örökbefogadása előtti időkről, hogy Franciaországban született, és nem ismerte a szüleit. A tekintetében kerestem a választ örökösen mindenre, és olyankor, ha erről beszélt, a szemei sokkal nyíltabban beszéltek, mint ő szerette volna.

Így lassan megtaláltunk mindenkit Instán, Twitteren vagy TikTokon. Utóbbi esetben Camille egy kommentet olvasva futott össze Meir felhasználónevével, de nem volt biztos benne, hogy Meir Neltonnak hívják - azt hajtogatta, hogy úgy hangzik, mint egy rajzfilmkarakter neve. Ez volt az oka, hogy beszélgetésbe kezdett vele, majd általa elértük Genesist, és a többieket.
Hogy miért nem lettünk többen az m és n betűk után? Számomra fontosnak tűnt, egyfajta jelnek, hogy ha Meir Nolan volt az első, aki a netes barátunk lett, neki kell lennie a sorban az utolsónak, hogy teljes legyen a kör. Vagyis akkor ezt jelentette. Most viszont szétcsúszni látszottak a dolgok köztünk; Genesis egyre kevésbé hasonlított arra, akit évekkel ezelőtt megismertünk, és ott volt Meir, aki egyszerűen hiányzott. Régen Eliseo-val együtt adta el nekünk a humorát, amitől sosem tűnt fáradtnak, vagy kedvtelennek. Hajlamos volt hajnalban is felhívni a csoportot csak azért, hogy valami idióta, fárasztó viccel ébresszen minket. Ahogy kettejüket elveszítettük, hiába igyekszem tagadni, Camille is egyre távolabb került tőlem.

A szobám sarkába hajigált párna- és plüsskupacon feküdtem, mikor berontott a bátyám, Dan.

- Te meg mit csinálsz ott? - szegezte nekem a kérdést, miután kialakult az a nála megszokott ,,felvont szemöldök és oldalra húzott ajkak", amitől mindig eszembe jutott Eliseo. Az ő szokásaként figyeltem meg, hogy Genesis minden egyes véleményét, ami érintette őt, így reagálta le.

Megvontam a vállam, és felnéztem Dan-re. Egymagasak voltunk, és ez zavarta őt, ezért sosem álltunk egymás mellé, ha megjelentünk a köztereken - még csak el sem szabadott volna haladnunk egymás mellett ezen felfogás alapján, de az elkerülhetetlen volt.

- Tudsz ajálnani jobb programot? - tettem fel a kérdést, és továbbra is a földön feküdtem a puha plüssök között.

- Egyébként van. Sofőrködsz nekem ma este?

- Mi?

- Lesz egy buli, és múltkor én vezettem, te ittál, úgyhogy most rajtam a sor... - kezdett bele a meggyőzőnek tűnő érvelésbe, de én emlékeztem másra is, ami ebben a helyzetben engem menthettek volna.

- Állj le, mert én egyhuzamban háromszor is vállaltam a szerepet, csak azért, hogy alkoholt vehess magadhoz. Tehát még mindig nem vagyunk egálban - tudattam vele egyszerűen, de nem volt rá nagy hatással.

- Soha nem is leszünk. Tehát ma vállalod? - kacsintott, vigyorgott, magabiztosságot sugárzott, és nem volt különösebb okom nemet mondani. - Kösz - épp hátrált ki az ajtón, mikor még visszanézett rám, és annyit mondott, mielőtt becsukta az ajtót, hogy: ,,Ja, és nem voltál oda meghívva. Így most miattam jöhetsz. Inkább neked kéne megköszönnöd."

A telefonom kijelzőjén felvillant egy hívásértesítő; meglepetten hívtam vissza Keegant, mert nem beszéltünk gyakran négyszemközt, de hogy aztán hogyan kezdett bele, arra nem emlékszem. Enyhe sokként ért, amit mondott, és hosszú idő telt el addig, mire eljutott a tudatomig, mit is mondott.

- Úgy érted, hogy... mit csinálsz? - kérdeztem zavarodottan, miután közölte, hogy a tüntetésre indul Kansasbe.

- Archer nagynénjének a fogadójában elalszok pár napig. Archer is ott van - tudatta velem mindezt tényszerűen.

- Kansas államba mész New Yorkból. Oké, értem, nemrég feldobtuk az ötletet. De senki sem mondta biztosra, hogy benne van. Mi az oka a nagy lendületednek?

Nem kaptam választ de az a szempillantásnyi idő elég volt ahhoz, hogy amennyire akkor tudtam, tisztán lássam a helyzetet.

- Eljössz te is? Egyébként Genesis biztosan itt lesz - kérdezett vissza, kapkodva, nagy zaj kísérte a háttérben.

- Uhm, szeretnék, de ez nem csak ezen múlik. - ingattam a fejem, aggódtam, bár abban a percben azt sem tudtam, miért. Úgy tűnhetett volna, minden rendben - persze, ott volt a látszat, melyet köd borított, és egy rések nélkül elzárt világot alkotott.

- Keegan, visszahívhatlak később?

- Majd ha itt leszel Topekában - sietősen, káoszt hagyva maga után lerázott.

Képtelenül halkan felnevettem, de hagytam elhalni a pillanatot.

Kiszaladtam a szobából, mielőtt meggondoltam volna magam, és a lépcsőn lefelé sietve szóltam vissza a bátyámnak, hogy elviszem a kocsit.

- De érj vissza! - figyelmezetetett, ám ezt nem ígérhettem meg. Az, hogy mennyire kapkodtam, milyen rendetlenül keringtek a fejemben a gondolatok, teljesen el is feledtette velem, hogy később visszahozzam a kocsit.

Hogy kihez rohantam?

A lányhoz, hogy beszéljek vele. Mintha idegenekké váltunk volna egymás számára, és már régen volt, mikor más társasága nélkül beszéltünk.

Tíz perc után értem Camille-hoz, de a ház üres volt, a szobájában a villany sem égett. Sokáig keringtem a környéken, a rendezett előkertes házak minden pontját végigmértem, mire megláttam a járdán közeledni.

Úgy tűnt, zavart. Talán Keegan őt is felhívta Topeka miatt?

- Szia - köszöntem rá, mikor elég közel ért.

Apró mosoly és egy halk szia volt a válasz a közénk szoruló csend előtt. Csak néztem őt, a lezser testtartása pedig árulkodóbb nem is lehetett volna.

- Cam, jól vagy? - tettem fel a kérdést.

- Persze. - hazugság. - És te hogy vagy? Rég nem kerestelek, ne haragudj. Kissé elrohant mellettem minden. Aztán itt van a topekai út. Keegan már megérkezett, Genesis és Eliseo hamarosan indul, Archerről nem tudni semmit, ahogy az öccséről sem. Gene nemrég hívott, hogy őt keresi, de semmi jel.

Túl zaklatott volt, innen a szóáradat.

Megöleltem. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem.