Dark Moon (BTS fanfiction) (BEFEJEZETT)

22. fejezet

Minhee

Mégis mit gondoltak? Mi mást kérdezhetne egy olyan ember, akit kétéves korában elhagynak a szülei, majd mikor újra találkozik velük, gazdagok és ráadásul van egy másik gyerekük, akit viszont sosem hagytak el!

- Nem volt más választásunk. – felelte Joshua – Tudod, 16 évesek voltunk, mikor megszülettél! Én elmentem dolgozni, anyád pedig otthon maradt veled, a családja kitagadta, mert teherbe esett.

- Minden áron meg akartunk tartani, csak az apád elvesztette az állását, és a végére már enni sem tudtunk adni neked, ezért jobbnak láttuk, ha beadunk egy intézetbe.

- Nem akartunk örökre, de az intézet vezetője szemét volt, és anyáddal aláírta a lemondó nyilatkozatot, erről nem tudtunk, tudod az apró betűs rész. – magyarázta Joshua, mintha ezzel felmenthetnék magukat a történtek alól.

- Mire helyrejöttünk anyagilag, addigra te már 9 éves voltál, és én az öcsédet vártam, érted is mentem az intézetbe, de onnan elzavartak, és nem mondták meg mi is lett veled. – mesélte Jessica megtörölve a szemét. – Kerestelek.

- Akkoriban sok kisgyermeket adtak el pénzért, és sajnos minket is átvertek. – mondta Joshua.

- Engem nem adtak el, csak senki sem fogadott örökbe, kicsit nehéz volt a természetem. – közöltem velük. – Csak tudjátok, az egészbe a magány volt a legrosszabb, míg láttam másokat boldogan a szüleivel, én ott voltam egy szál magam, még a kutyának se kellettem. Egyedül álltam lábra, de sajnos az életem sorozatos rossz döntéseken alapul.

- Most nem, hisz sikeres vagy? – mondta büszkén az anyám.

- Igen. A Dark Moonban megtaláltam a helyem. – bólintottam. – De nagyon hiányoztatok. Szerettem volna én is azt mondani valakinek, hogy anya, vagy apa.

- Bocsáss meg nekünk, azért amiért meghoztuk azt a döntést? – kérte ismét a könnyeivel küszködve Jessica.

- Azért vagyok itt. – mosolyogtam, végtére is az egészet nem tudom teljesen megbocsátani, elfelejteni pedig végképp nem, de családra vágyom. A családra viszont pokolian. – De egyvalamit nem értek, akkor azt a sok pénzt hogyan hagytátok rám?

- Ez egy fura dolog, mert a nevedre lett nyitva egy letét, csak te férhettél hozzá, megsúgom – kezdte halkan Joshua –, loptam.

- Á! – döbbentem meg. – Most már tudom kitől örököltem a természetemet.

- Csá csumi, csőtészta! – lépett be egy fekete hajú srác, megtörve a beszélgetést, amilyen helyes volt, olyan furán volt felöltözve, amolyan „laza vagyok, majd szétesem" stílus.

- Édes fiam, hogy nézel ki! – fogta a fejét az apám.

- Cső Fater, és Muter! – flegmázott Hyunjin, erre Joshua a szemem láttára nyakon vágta – Ezt most mért kaptam? – fogta a fejét az öcsém, azt hiszem őt láttam a korábbi képen, de ott egész normálisnak nézett ki. Tinédzser!

- Mert hülye vagy! – felelte Joshua – Így kell viselkedni? Megmondtam, hogy ne szólíts így bennünket.

- Minden rendben van nálad, ide bent? – kérdeztem meg, és a halántékomra mutattam.

A srác merőn nézett rám.

- Ne sértegess! – felelte Hyunjin kissé sértődötten – Ki vagy te? – ekkor hirtelen elhallgatott, és végig mért. Az arca egy nyitott könyv volt. A kezdeti sértődés eltűnt, majd felváltotta a felismerés. – Na, ne már, te... te... te... - mutogatott az ujjaival.