8: jó kis reggel

130 8 23
                                    

Doboltam néhányat a kormányon mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, ezzel próbálva oldani a pillanatnyi feszültségemet. Tegnap óta még mindig nem jött meg a kedvem ehhez az egészhez és fogalmam sincs mit kezdhetnék magammal. Igyekszem jó képet vágni a villásreggelihez és a többi emberhez is, mert nagyon becsülöm Ed-et és semmi pénzért nem okoznék neki csalódást azzal, hogy az utolsó pillanatban visszamondom az eljövetelt.

Felkapom a borítékot az anyósülésről, aztán a kulcsot a kezemben szorongatva, nagynehezen, de ráveszem magam, hogy kiszálljak az autóból. A csomagtartóból kiveszem a táskámat, bezárom a járművet, majd megindulok a többi kocsi között a bejárat felé. Vannak már itt páran, mert vagy öt kocsi mellett is elhaladok amik a mi részünkre elkülönített helyeken állnak, szóval nem én vagyok az első aki ideért.

A kézzel írott meghívómat felmutatom a bejáratnál ácsorgó férfinek, mire ő kellemes időtöltést kíván, aztán ki is nyitja előttem az ajtót. A borítékot a táskámba suvasztom miután vetek rá egy utolsó pillantást. Ed gyönyörű meghívót küldött, ezen is látszik, hogy mennyire kitett magáért a reggelivel kapcsolatban - mint egyébként amúgy azt minden mással is szokta.

Ahogy az aulába érek egy fiatal hölgy fogad, aki szintén - csak úgy, mint a bejáratnál a férfi -, ki van öltözve. A copfja fájdalmasan szorosnak tűnik, de gyönyörűen fest a ruhájában, és ahogy végignézek az öltözékemen, hirtelen szebbnek tartom őt magamnál. Persze nem a legkopottabb szerelésemben jöttem el, de nem is a legfényűzőbb szettemet húztam magamra. Talán kicsit feltűnőbben kellett volna megjelennem, de miközben reggel a gardróbban állva kerestem a ruhát amit felvehetnék ma, sokszori variálás után, ez tűnt a legideálisabbnak.

Miután a nő eligazít, végigmegyek egy kisebb folyosón, aminek a végéről már beszélgetésfoszlányokat hallok, ebből pedig tudom, hogy merre is kell mennem. Hallom Ed hangját, amitől kicsit több kedvem lesz az egészhez. Muszáj életet csiholnom magamba, mert engem nem így ismernek az emberek. Nem rombolhatom le a bennük kialakult képet.

Átlépem a küszöböt. A cipőm hangosat koppan a parkettán. Eddig padlószőnyeg volt, így a folyosón nem lehetett hallani a lépteimet, de amint a helyiségbe érek, annál hangosabbak lesznek. A tekintetemmel azonnal a házigazdát keresem, akit nem is nehéz kiszúrni a néhány ember között akik már itt vannak. A vörös hajkorona megtéveszthetetlen.

Amint megindulok felé, szinte azonnal észre is vesz. Apró mosolyra húzódik a szám, amitől neki is megjelenik a vigyor az arcán, aztán biccent egyet a férfinek aki éppen háttal áll nekem, és távolabb lépve tőle, elindul felém.

- Szia Ser! - üdvözöl egy öleléssel, amit boldogan viszonzok. - Örülök, hogy eljöttél.

- Köszönöm a meghívást - simítom meg a felkarját miközben elhúzódok tőle. - Eddig amit láttam, azt imádom.

- Várd meg míg eszel a kajából. Na azt tuti imádni fogod - bök felém az ujjával.

- Hány embert várunk még? - nézek körbe a teremben.

- Kettőt. Nem leszünk sokan. Nem akartam nagy felhajtást. Csak egy kis baráti csevegés, zene, kaja, iszogatás és miegymás - magyarázza, mire bólintok. Totál megértem. Sokkal jobbak az ilyenek, mint az óriási bulik ahol mindenki elveszíti a fejét annyira tombol.

- Jól hangzik - pillantok el a válla fölött, mert a szemem sarkából kiszúrok egy alakot, de annyira rövid ideig látom csak, hogy nem vagyok biztos abban, hogy ki is volt az. - Ha megbocsátasz...

- Menj csak. Beszélgess, érezd jól magad! Ha valamire szükséged lenne akkor valahol itt megtalálsz úgyis - int körbe a helyiségben.

- Köszönöm - mosolygok rá hálásan, aztán megindulok a terem másik felébe.

it's about us ⁽ʰˢ⁾ ✔Where stories live. Discover now