it's about us ⁽ʰˢ⁾ ✔

42: intenzív

Igazán mámoros érzés tud lenni az, amikor az ember valami újat, valami jót tapasztal, és ez azt hiszem igencsak vonatkoztatható a vonzalomra, illetve a szerelemre.

Amikor találkozol valakivel, összeismerkedtek, és szépen lassan egyre jobban vágysz a társaságára, kíváncsi leszel, hogy mi van vele, aggódni kezdesz érte, ha esetleg nem érzi jól magát valami miatt, és aztán késztetést érzel arra, hogy segíts neki vagy, hogy támogasd őt. Egy idő után, talán észre sem veszed, de kialakulhat egy afféle vonzalom eziránt a bizonyos személy iránt. Az elején lehet, hogy megpróbálod majd elnyomni, figyelmen kívül hagyni, aztán rájössz, hogy ez valószínűleg nem fog menni, de mivel nem akarod, hogy rámenjen a barátságotok a vallomásodra, inkább hallgatsz, és megőrzöd magadnak a titkot.

Szép dolog a szerelem, főleg akkor amikor viszonzásra talál. A lángoló tűz, amit minden alkalommal érzel, ha a közeledben van, ha hozzád ér, ha megszólít, vagy akár csak rágondolsz, erősebb lehet bárminél. Elvakít a rózsaszín köd, elképzeled ahogy kéz a kézben lebegtek a felhők fölött, az esőben csókolóztok, aztán együtt gyönyörködtök a szivárványban, később pedig a csillagokat szemlélgetitek a fűben heverészve, miután egymáshoz bújva kivártátok, hogy lemenjen a Nap.

Emlékszem, hogy amikor felfedeztem a vonzalmamat Barry iránt, sokkal egyszerűbb volt a dolgom. Persze ez evidens, hisz teljesen más élethelyzetben voltam akkor, mint most. Akkor valahogy magától értetődő volt ami köztünk kialakult, és sokkal könnyebben ment minden.

Most egyáltalán nem érzem ezt a fajta könnyedséget. Talán pont azért, mert most cseppet sem olyan egyszerű a helyzet, mint amit évekkel ezelőtt Barry-vel átéltünk. Ez most teljesen más, hisz kapcsolatban voltam, aminek nem is olyan rég lett csak vége, a média pedig úgy tudja, hogy Harry igazán szerelmes. Valaki másba. Valakibe, aki nem én vagyok.

Csakhogy ez a legkevésbé sem igaz, mi viszont nem tehetünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Harry nem "szakíthat" egyik pillanatról a másikra Porsha-val, hogy aztán elvigyen valami randira egy puccos étterembe, és szerelmesen simogassa a kezemet amíg az előételre várunk. Ez nem így működik. A celebek élete nem így működik.

Azt hiszem az év botránya lenne az, ha ezt szemrebbenés nélkül, nyugott szívvel megcsinálnánk, még akkor is, ha mi pontosan tudjuk, hogy már semmi rossz nem lenne abban, hogy együtt vacsorázunk. A rajongók nem így tudják, és biztos vagyok abban, hogy azt az ártatlannak szánt kis randit azonnal meg is bánnánk.

- Holnap megmondom Jeff-nek, hogy végeztem. Nem akarom tovább tenni az agyam - pillant mélyen a szemeimbe.

A kanapémon fekszünk, a háttérben éppen a symphony szól, ami a második dal az albumomon. Harry újra hallani akarta a számokat, hogy miközben édes csókok közepette elheverészünk, memorizálni tudja a dalszövegeket.

Már kaptam tőle tizenhármat. Tudom, mert számolom, hogy hányszor ér az ajka az enyémhez, és minden alkalommal reménykedem, hogy lesz még plusz egy. Nem akarom, hogy valaha is abbahagyja. Valami ismerős megnyugvást nyújt számomra az érzés. Furcsa, mert kísértetiesen hasonlít arra, amit még egyszer az álmomban tapasztaltam. Amelyikben a csapnak szorított, én meg azt mondtam neki, hogy ő az én bűnös élvezetem. Igazán élethű csók volt, mert most, hogy ismét a számra szorítja a sajátját - tizennegyedjére is -, szinte ugyanúgy érzem őt, mint akkor.

De hát ez badarság. Az csak egy álom volt, ez viszont szerencsémre a valóság.

- Nem fogok beleszólni abba, hogy mit csinálj, én csak támogatni akarlak, de szerintem nem fog meglepni, ha azt mondom, hogy örülnék, ha Porsha végre kikerülne a képből - simítok végig a mellkasán, aztán a homlokához nyúlva, kitűröm a szeme elől az útban lévő göndör tincset.