it's about us ⁽ʰˢ⁾ ✔

1: anno 2012-ben lehet, hogy..

Már vagy tíz perce a ruhám cipzárjával cseszekedek, azon imádkozva, hogy végre valaki - bárki - megjelenjen és esetleg segítsen felhúzni azt, mert komolyan kezdek megőrülni. Sztárként az embert az ideje nagy részében körbeugrálják - ha kell, ha nem -, de amikor tényleg szükségem lenne valakire, akkor tuti, hogy egyedül találom magam a helyzetben. A kezembe veszem a telefonomat miközben fújtatok egyet, aztán küldök egy SOS üzenetet a páromnak, és reménykedem, hogy minél hamarabb észrevegye. Így is megvagyunk csúszva, nem hiányzik, hogy elkéssünk, ugyanis ez szerintem nem vetne valami jó fényt a karrierünkre.

- Mi a baj?? - ront be az ajtón úgy öt perccel később, mire kissé megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.

- Végre! Húzd fel ezt a rohadt cipzárt kérlek, mert meghülyülök. Már a rossebb tudja mióta próbálom felrángatni, de nem megy - nézek rá könyörgő tekintettel. Látom ahogy vagy egy mázsa súly legördül a szívéről - az SOS-sel biztos a frászt hoztam rá -, aztán mögém lép, majd lassan tökéletesíti a mai megjelenésem.

- Gyönyörű vagy - pillant rám a tükörben. - Ellopod előlem a show-t - nevet fel.

- Nem ez a célom, tudod - kacagok vele, s közben még mindig a tükörben bámulunk egymásra. - Te készen vagy? - kérdezem és elmosolyodom mikor állát a vállamra helyezi.

- Tőled? Totálisan - vigyorog, de én csak a szememet forgatom, ezért folytatja: - Már csak a zakó és megvagyok. Te?

- Menetre kész - simítom végig a ruhám anyagát. - Egy percet sem késhetünk. Muszáj minél hamarabb látnom téged a vásznon - lépek el, hogy mostmár tényleg a szemébe nézhessek.

- Már azóta látni akarsz mióta megtudtad mikor jön ki - fogja tenyerei közé az arcom.

- Mert kíváncsi vagyok ezúttal ki is lesz Barry Keoghan - vonok vállat egyszerűen.

- Veszem észre Miss Victoria Serrano - húzódik félmosolyra a szája.

- Na, húzás a zakódért - nyomok egy rövidke csókot az ajkaira, és már löködöm is ki a szobából, hogy összeszedje a maradék cuccait.

Dunkirk premier. Különösen izgulok, mert ez az első olyan, hogy Barry-vel tudok lenni egy vetítésen, mert nincs semmi dolgom. Az elmúlt két évben amióta együtt vagyunk, sok programunk ütközött a másikéval, és hiába próbáltuk úgy alakítani, hogy a fontosabbakon azért jelen tudjunk lenni, ez nem mindig sikerült. Most viszont, hogy igen, folyamatosan azon rugózok, hogy ott ülhessek végre a teremben, elkezdődjön a film, én pedig láthassam őt a mozivásznon. Barry nem mondott semmit a filmről, vagy a szerepéről, így aztán minden amit tudok az a netről van. Durva, pedig azt hittem, hogy könnyű lesz belőle kiszedni legalább apró morzsácskákat, de jól tartja magát. Próbáltam, hátha véletlen elszólja magát valamivel kapcsolatban, de mindig letudja annyival, hogy "Majd úgyis meglátod Ria", aztán már vált is át másik témára. Mit ne mondjak, szerény személyem kedvenc színésze - najó, igazából ez hazugság, mert a kedvencem Josh Dallas, de Barry szorosan ott van mögötte.

A nappali telefonálás zajától hangos. Amikor lebaktatok a lépcsőn, hogy odalent várjam meg Barry-t, belefutok a menedzserembe, aki éppen őrülten diskurál valamiről. Nem tűnik a legboldogabbnak, ez pedig aggaszt. Bízok benne, hogy nincs nagy gond és eltudja intézni anélkül, hogy gáz lenne belőle - bármiről is volt szó -, mert a hátam közepére nem kívánok most semmiféle botrányt.

- Mi az, hogy öt évvel ezelőtti? Honnan a bánatból van az egyáltalán? - masszírozza az orrnyergét. - Küldték? Kik? Nem tudod? Hát ez remek. Tudsz egyáltalán valamit? Igen? Akkor mondd, hogy mit és intézzük ezt el végre, mert nem érek rá! Tory-nak jelenése van háromnegyed órán belül - magyarázza haragosan.