it's about us ⁽ʰˢ⁾ ✔

4: Mason megoldotta

Feszülten toporgok Mason irodája előtt állva, aki arra vár, hogy végre bemenjek hozzá. Én is arra várok, hogy bemenjek hozzá. Csakhogy a lábaim valamiért nem visznek. Amikor a férfi felhívott, hogy valami fontosról akar beszélni, egyből tudtam miről van szó. Valószínűleg ezért szobrozok az ajtó előtt már vagy három teljes perce.

Kopogok, és a kilincsre helyezem a kezem. Hallom Mason hangját ahogy beinvitál, aztán mély levegőt veszek, hogy lenyugtassam magam; csak eztán lépek be a helyiségbe. Az asztalánál ül és a papírjait rendezgeti, majd mikor meglát, valamiféle nyugtató mosoly jelenik meg az arcán. Legalábbis nagyon remélem, hogy annak szánja, mert a gyomrom már minimum a harmadik szaltót veti mióta beléptem az épületbe. Nem akarom kidobni a taccsot, de az esélyek erre erősek.

- Csüccs le Tory - int az egyik fotel felé, majd felkel a székéből, hogy ő is ott foglalhasson helyet. - Van tea. Nem tudom kérsz-e - néz a kis asztalon lévő kancsóra.

Megrázom a fejem. - Azt hiszem ez most nem jó ötlet.

- Miért vagy ideges? - pislog értetlenül. - Beszarattalak a telefonban?

- Nem, én csak.. - vakarom a tarkómat. - Najó, de. Kicsit - vetem át a lábam a másik fölött, a kezeimet pedig összekulcsolva az ölembe ejtem. Próbálok a lehető legkisebbre összehúzódni, és beleolvadni a fotelbe, már amennyire ez lehetséges.

- Ne fossál - nevet fel jóízűen. Szerintem élvezi a szenvedésem. Nem véletlenül jönnek ki annyira Barry-vel. - A helyzet az, hogy inkább jó hírem van, mintsem rossz. Bár valamilyen szinten végülis lehet rossz is - dől előre, hogy az egyik csészébe kiönthessen magának egy adag teát.

- Hát ezzel most baromira megnyugtattál, köszi - nézek rá átható tekintettel, mire ő szórakozottan beledob pár kockacukrot az italába.

- Jól van kislány, inkább belekezdek mielőtt kiájulsz - emeli a szájához a csészét, hogy egy aprót kortyoljon belőle, aztán az asztalra visszahelyezve azt, nekem szenteli a figyelmét. - Szerintem sejted mivel kapcsolatos a hírem.

- Hogyne. Ha nem arról az átkozott fanfictionről van szó, akkor elképzelésem sincs mi másért ülhetnék itt - könyökölök a karfára, majd a tenyerembe támasztom az állam.

Mason bólint. - A helyzet az, hogy sikerült intézkednem, de már vagy három napja folyamatosan ezen kattogtam. Nem könnyítetted meg a dolgomat, az az igazság - néz felém jelentőségteljesen. - Megtaláltuk az oldalad, valamint a könyvet is..

- Azt ne mondd, hogy beleolvastál - kerekednek el egy pillanat alatt a szemeim. Érzem, hogy a vérnyomásom az egekbe szökik. A szívem vagy kétszázat ver percenként.

- Tulajdonképpen - nyúl a nadrágja zsebéhez, amiből előhúz egy kisebb fecnit. Széthajtja a papírdarabot, aztán megköszörüli a torkát. - A hajába markolok. Azokba az édes göndör fürtökbe, amiket nem is olyan rég állítottam be tökéletesre. Mekkora szerencse, hogy én vagyok a fodrásza, így legalább nincs ki lecsesszen azért, mert szétszedem a frizuráját szex közben. Harry mélyet morog és kicsit feljebb lendíti a csípőjét, hogy érezzem őt a nadrágján keresztül. Mélyebben csókolom, hogy tudja én is pont annyira kivánom őt, mint ő engem. A kezével az egész testemet bebarangolja, és minden ponton, ahol hozzám ér, libabőrös leszek. Szinte már ijesztő, hogy csupán az érintése is ilyen hatással van rám, de imádom ezt. Imádom mikor hozzám ér, amikor megcsókol és amikor bennem van. Harry ujjai most a nadrágomnál babrálnak, és éppen amikor már készülne lehúzni rólam az anyagot, az öltöző ajtaja akkora lendülettel vágódik ki, hogy majdnem a mellette lévő falnak csapódik. Összerezzenek és azonnal kiugrom a fiú öléből, egészen a kanapé másik felére húzódva. Az arcom ég, akárcsak Harry-é, és mindketten zihálva nézünk a küszöbön ácsorgó alakra. Louis az, és csak ennyit mond: Gyerekek. Mi. A. Fasz.