it's about us ⁽ʰˢ⁾ ✔

12: magabiztosság

"Sok szerencsét a koncerthez! - H"

- Hahh - horkanok fel hangosan, és csupán azért nem kérdőjelez meg rengeteg ember, mert végre sikerült kiharcolnom öt perc csendet az öltözőmben.

Nem válaszolok Harry üzenetére. Azóta nem is beszéltünk, hogy Ed-nél találkoztunk két hete a reggelin. Ő nem keresett, én pedig nem éreztem szükségét annak, hogy zargassam. Amúgy is, ő szokott nekem írkálni előtte is, nem fordítva.

Nem tudom mi vette most rá mégis arra, hogy ennyi idő után megint írjon. Miért pont most?

A tegnapi álmom így is totálisan összezavart, és egész délután szétszórt voltam miatta. Alig tudtam Mason-re és a többiekre figyelni. Szegény Celeste azt hitte, hogy nem is tetszik a fellépőruha amiben annyi munkája benne van, pedig csupán csak nem tudtam jó képet vágni semmihez. Folyamatosan kattogott az agyam. Vagy egymilliószor átgondoltam, hogy mit is jelenthet pontosan ez az egész. Minden mozzanat ami történt, és minden mondat ami elhangzott. Biztos van valami rejtett jelentése az egésznek. Kizárt, hogy ne lenne.

Bármennyire is idegesítő volt az, hogy a tegnap délutánomat lefoglalta az álmomon való agyalás, talán jobb, hogy így történt. Ha nem teszem, valószínűleg még most is minden idegszálammal, ezen rágódnék, és egyáltalán nem tudnék a koncertre figyelni. Pedig ez most a legfontosabb. Muszáj odatennem magam. Nem vagyok az az ember, aki csak százhúsz százalékon teljesít.

A telefonomat a sminkes asztalon hagyom, és ahogy felállok onnan, végignézek magamon a tükörben. Celeste tényleg kitett magáért - ismét -, és valamivel muszáj lesz majd kiengesztelnem amiért tegnap a frászt hoztam rá.

Az ajtó felé indulok, hogy végigjárjam a folyosókat, de még csak az öltöző feléig se jutok, Mason úgy esik be a helyiségbe, mintha ágyúból lőtték volna ki. Értetlenül nézek rá, és türelmesen megvárom amíg vesz néhány mély lélegzetet a mondandója előtt.

- Beszéltem Porsha-val - lihegi, majd kivesz egy üveg kólát a minibárból.

- Minek? - vonom fel a szemöldökömet értetlenül. Úgy volt, hogy minden meg van oldva, és soha nem keres többet senkit sem a csapatomból.

- Látni akar - motyogja két korty között, de az üveget nem veszi el a szájától, így meg kell kérdőjeleznem. Jól hallottam? - Látni akar - ismétli meg, immár teljesen érthetően.

- Nos, én meg nem - felelem csípőből. - Ennyi? - helyezem a kezemet a kilincsre, készen arra, hogy elhagyjam a helyiséget.

- Tory.. Csak beszéltek néhány szót, és többet hallanod sem kell róla - tekeri vissza a kupakot a palackra.

- Mason.. - sóhajtok egy nehezet. - Már megbocsáss, de leszarom mit akar meg mit nem. Nem erről volt szó - rázom a fejemet, majd átlépem a küszöböt, hogy megnézzem hogy állnak az emberek az előkészületekkel.

- Semmi gond, én is leszarom mit akarnak mások, meg mit nem. - Megtorpanok amikor majdnem nekimegyek az előttem állónak, és muszáj hátrébb lépnem egyet, hogy végig tudjak nézni rajta.

- Ó, hát úgy hiányoztál az életemből, mint egérnek a macska - húzom gúnyos mosolyra a számat. - Mason? Tessék! Látott, beszéltem is hozzá. Kész vagyunk? - nézek fel a menedzseremre, aki időközben megállt mellettem az ajtóban.

- Tory - pillant rám kérlelő tekintettel. Na nem, ilyet nem játszunk. Nem fogok jópofizni.

- Azért szólhattál volna, hogy ő ebben a szent percben akar látni. Akkor talán máshogy állok hozzá a helyzethez - biccentek, aztán összefonom magam előtt a kezeimet, ahogy újra a lányra nézek. - Mondjuk úgy kezdem, hogy "Porsha drágám! 2010-es éveim elejének megkeserítője."