Szerelmünk Rabjai | BEFEJEZETT

14- meglepetés a meglepetéstől

Charles

Ha nem a legkínosabb akkor az egyik legkínosabb vacsorán veszek részt. A lány aki iránt magam sem tudom mit érzek, ellett jegyezve. Van köztünk szikra, de esély az sok nincs.

—Mintha azt mondtad volna kerüljelek el.—súgom oda neki.

—Hidd el, én sem a te társaságodban akartam ünnepelni az eljegyzésem.— vág vissza.

—Nem, ezt kellett volna mondanod. Nekem olyan könnyen tudod. Neki miért nem?

—Mert ő életem szerelme.—tűz ég szemeiben, kijelentése után.

—Szerintem olyan szavakkal dobálózol, amiknek nem érzed a súlyát.—tényleg így gondolom.

—Te engem ne akarj kioktatni.—mordul rám.—Neked csak az a bajod, hogy nem neked mondom ezeket.

—Nem is kértem, hogy mond, hogy szeretsz. Vagy egyáltalán bármi hasonlót.

—Akkor mit akarsz tőlem Leclerc?—kérdése jogos, de a választ én sem tudom.

—Nem tudom. Egy esélyt, egy lehetőséget.

—Attól tartok az már elúszott. Nincsennek érzéseim feléd. Semmilyenek.—jelenti ki.

Ekkor a kezemet az asztal alá vezetem, nem feltűnően. Majd a combjába markolok. Megmosolyogja, és zavarba jön. Kezemet vissza vezetem az asztalra, s ő csak vágyakozóan rám néz.

—Ezt még egyszer meg ne próbáld.—mosolyog.

—Miért? Nem bírnád ki? Itt az asztalnál nekem esnél?—enyelgek.

—Nekem sokkal többem van testiségnél. És tudod mi az? Szerelem. Ha nem ismerős az érzés cserélni kéne.—néz rá Charlottéra.—Tudod, pont mint a kerekeket a futam alatt.

Vőlegénye épp meghallotta utolsó mondatát. S új témánk lesz.

—Tényleg, had gratuláljak a futamhoz. Szép teljesítmény volt srácok.—tartsd meg magadnak, gondolom magamban, de ekkor Hugó a kezét nyújtja. Természetesen nem utasítom vissza.

Inés

Remek, még kezet is fognak, előttem.
Egy telefoncsörgés zavarja meg az estét. Pontosabban Emett telefonjáé. Elhagyja az asztalt, és csak utána veszi fel. Visszaérve aggodalmas fejet vág.

—Elnézést kérek. De azt hiszem bátyámmal lenne egy kis dolgunk.—néz Hugóra szúrós szemekkel.

—Gond van?—kérdezem.

—Nem biztosan semmi ilyenről nincs szó. Otthon találkozunk.—nyom egy puszit a számra.

—Cara elviszünk.

—Gratulálok Inés mégegyszer. Örülök, hogy te boldoggá tudod tenni.—búcsúzik.

—Gratulálok sógor. Alig várom, hogy a család szorgos kis tagja légy.—miről beszélsz Emett?

Elhagyják a helyet. Roppant megalázón érzem magam. Úgy döntök, haza megyek.

—Haza vigyelek?—kérdezi felajánlkozóan Leclerc.

—Nem, hívok egy taxit, de köszönöm.—arcomon csalódottság, szomorúság ül.

—Ugyan, Inés. Had vigyen haza. Hidd el nála jobb társaság nincs. Feldobja a kedved, ilyen ramaty állapotban.— mondja önzetlenül Charlotte. Jól szarul nézhetek ki, ha ő is segíteni akar.—Én pedig visszamegyek Carlosékkal, és majd találkozunk.—puszit nyom barátja szájára. Majd megölel engem.—Szívből gratulálok, és ne csüggedj, ez évekkel még rosszabb lesz.—humoros, de most valahogy nem tudom venni a poént.

Beszállok Leclerc Ferrarijába. Csak két személyes, ezért nem tudott jönni Charlotte. Nagyon nem akartam ebben a szituációban lenni, különösen most. Gondolom hallgathatom egész végig, ahogy Hugót szidja.

—Itt balra megyünk ugye?—én csak bólintok—Remek. Nálatok, hogy van mert Monacóba egy ősi legenda szerint, fordítva használják az indexet.—vicce megnevetett.

—Oh tényleg? Én azt hittem, hogy ez az autó márkájától függ.

—Hát igen nem vezethet mindenki V8-as mercedes gt-t.—nevettünk össze mondatán. Majd beállt a csend.

—Köszönöm.—jelentem ki egyszer csak.

—De, hát mit köszönsz?

—Hogy, nem mondtad, hogy én megmondtam, hogy nem dugod az orrom alá, amit én is tudok.

—Hidd el rohadt nehéz. Már vagy 10 perce kiakarom mondani, hogy én...—nem tudja befejezni, mert a tenyeremet a szájára teszem.

—Ki ne merd mondani Leclerc.—gyorsan fordít a helyzeten, a kezeimet lefogja. De tudja, hogy nem kéne. Kínos csend ül közénk.

—Arra gondoltam, hogy van itt a közelben egy gyönyörű lovarda. Nem lenne kedved megnézni?—teszi fel félve a kérdését.

—Azt hiszem nincs jobb dolgom, mint veled az éjszaka közepén, lovakat bámulni.—nevetek.

Igaza volt ez a hely gyönyörű, és varázslatos. Már a magas sarkúimmal a kezemben sétálunk. Majd egyszer csak, rózsákkal van kirakva egy kis út.

—Ez meg micsoda?—kérdezem értetlenül.

—Fogalmam sincs. Nézzük meg!— engem is furdalt a kíváncsiság, úgyhogy, követtük. Egy kanyar után, két boxnál ért véget.

—De hát ezt nem értem.— kijelentésem után, egy hasonló ló mint Consti dugta ki a fejét. Majd megláttam a névtábláját: Constans. Rápillantok a másikra: Jorden.
Nem akarok hinni a szememnek. Ezek itt a lovaim. A saját lovaim.
Értetlenül, Leclercre nézek.

—Ez itt a te műved?

—Hát, nem is a télapó szánja repítette őket ide.

—De miért? Hogyan? És mikor? Kivel? És miért?—teszem fel kérdéseimet.

—Kétszer kérdezted ugyanazt. De mondjuk úgy, hogy egy apró gesztus.— tök apró tényleg— Vedd bocsánatkérésként, mindenért. Norris egy kicsit besegített, és természetesen az aranyos anyukád is. És a barátnőd, eszméletlen a csaj, azt hiszem félek tőle.—nevet.— Egy héttel hamarabb értek ide, mint terveztem. De boldog születésnapot!— baszki, egy hét múlva születésnapom van, el is felejtettem.

—Ez túl nagy ajándék. Még mindig nem értem. Miért?—mosolyogtam, szívből s könnyeim , pontosabban öröm könnyeim áztatták az arcom.

—Ezért. Pontosan ezért. Hogy ezt én láthassam.—törli le könnyem, s nézi mosolyom. Ujjaival a hajamba túr, és hüvelykujjával simogatja az arcom. Szinte kényszerít, hogy nézzek azokba a szemekbe.

—Így még igézőbb a szemed.— valóban az, könnyek után élénkén tündököl zöld szemem.

—Köszönöm.—nagyon közel vagyunk egymáshoz.—S azt is köszönöm, hogy nem hagytad, hogy szar estém legyen.— Suttogom, már szinte érzem az ajkát az enyémmel. Majd hirtelen eltávolodik.

—Nincs mit megkös...— nem tudja befejezni mondatát, mert lendületesen hozzá nyomom a testem, s megcsókolom ajkát.