Szerelmünk Rabjai | BEFEJEZETT

28-az idilli pillanat

Charles

Ha valamitől, akkor ettől a vacsorától rettegtem. Nem tudtam, hogy Charlotte végül eljön e. Őszintén reménykedem, hogy nem. Inés is feszült, ettől az estétől semmi jóra nem számítok. Én drága öcsikém, pedig hozza a barátnőjét is, na de nem az újat nem, Debora velünk jön, én Carlara céloztam. A tetőfokára hág a kínosság.
Természetesen, mi játszuk a jó barátokat Inéssel.

—Jól nézel ki.—hajol felém barátnőm és egy puszit nyom homlokomra. Semmi extrémet nem vettem fel, csak egy sötétkék rövid öltönynadrágot és hozzá egy fehér inget.

—Hát, te sem panaszkodhatsz.—húzom az ölembe a fehér ingruhát viselő barátnőmet, akinek a derekát egy elegáns öv díszíti. Nem tett fel sminket, ilyenkor a legesleggyönyörűbb.
Mindent összeszedtünk, és el is indultunk a 20 perces útra. Meglepően mi érkeztünk meg elsőnek anyához és Lorenzohoz.
Hárman csevegtünk, míg Inés édesanyámnak segített a konyhában. És úgy hallottam igen jól elszórakoztak.

—Anya! Ugye nem kiskori képeket mutogatsz Inésnek?—ordítottam át a nappaliból a konyhába. Választ viszont nem kaptam, csak egy hangos nevetést. Végülis ez is válasz. Debora úgy gondolta csatlakozik a lányokhoz, és gyorsan felpattant, majd elhagyta társaságunk.
Lorenzóval csak összenevettünk.

—Sokkal másabb vagy vele.—jelenti ki egyszer csak.

—Hogy érted?

—Mintha, most lennél az igazi te. Mintha megtaláltad volna az utad. Nekem ez tetszik.

—Más nem tetszik?—húzom kaján mosolyra a szám. És ezzel Inés legjobb barátnőjére Deborára célzok.

—Öcsi, ne szórakozz már.—mondja, de a nézésemre megenyhül.—Jó nem mondom azt, hogy nem néz ki jól, és nincs lenyűgöző személysége.

—Tudom, tudom. Pont az eseted.

—Charles!—kiabál rám, mire én csak elnevetem magam.

—Akkor meg mi van?—kérdezem.

—A másik drága öcsémnek, mintha bejönne Debora.

—Arthurra gondolsz?

—Miért van másik öcsém is, rajtatok kívűl?—nevetjük el magunkat.—Igen rá.

—Mármint arra az Arthurra akinek barátnője van, ugye?

—Mintha ez nálad számított volna...

Inés

A konyhában nagyon jól elszórakoztunk, miközben Pascal képeket mutogatott a kicsi fiúkról. Viszont sokat is beszélgettünk, komolyan. Pascalt nagyon érdekelte a múltam, ezért megosztottam vele pár kisebb dolgot. Mint például a névváltoztatásom is, tehát "édesapám" ügyét. De figyeltem arra, hogy Charlessel a kapcsolatomat nehogy bemártsam.

—Szerintetek Charles örül, hogy meghívtam Charlottét is?—kérdezi az anya.

—Hát... ami azt illeti, most nincsennek túl jó viszonyba.—próbálok finomkodni.

—Jajj Inés, ne kertelj, szétmentek.—mondja őszintén Deb.

—Basszus... ha én ezt tudom, nem hozom ilyen kínos helyzetbe a fiam. De senki mást se.—fogja meg a vállam sajnálkozón.

—Jajj, mi neem..—próbálom nevetéssel hárítani.

—Mondhatod ezt szívem egy ideig. Egy ideig én is hazudtam, mindenkinek és magamnak is. Félre értés ne essék, szeretem Charlottét is, de veled már az elejétől egyszerű volt.—Debora csak jót nevet magában, vagyis többnyire magában.

—Köszönöm. Igazán kedves vagy.—ölelem át az anyósjelöltem.

—Na és Debora?—áll mellém a nő, így szembe vagyunk Debbel.—Mit szólnál Lorenzohoz?—kérdezi barátnőmtől. Én alig bírom, hogy ne nevessem el magam.

—Elnézést, hogy tessék?—nyeli félre a borát a lány.

—Tudom, Arthur fiatalabb és cukibb, de olykor nagyon gyerekes tud lenni, mondjuk lehet csak Carla miatt. De Lorenzo, érett, igazi pasi már. Még a végén gyűrűt is húzna az ujjadra.—kacsint a nő, amit én már nem birok ki nevetés nélkül, és eszméletlenül hangosan török ki. Mire a fiúk berohannak a konyhába. Charles ledöbben, hogy édesanyjával átölelkezve jót kacagunk. Idilli pillanat lehetett ez Charlesnek. Két nő, aki a mindent jelenti neki, egymásra nézve nevetnek, egy hatalmas és szeretetteljes ölelésben. Legalábbis ez jött le arckifejezéséből, amin nagyon is virított a mosoly.

—Lányok, minden rendben?—kérdezi Lorenzo, mi csak össze vissza kapálózva nevetünk, vagy már inkább fuldoklunk.

—Nem, túl élénk a fantáziájuk.—mondja Deb, miközben komoly fejjel belekóstol a borba.

—Épp arról beszélgettünk...—mondanám ki, és kifejezésemet a mutatóujjammal erősíteném meg, mikor azt Deb elkapja, és kis híján eltöri.

—Inés, ki ne merd mondani, vagy különben, eggyel kevesebb mutogatós ujjad lesz.—annyira komolyan vesszük, hogy mindenki hangos nevetésben tör ki. Majd épp megérkezik a maradék 3 vendég is: Arthur, Carla és Charlotte.

Carla és Charlotte imádja egymást, ez nyilvánvaló. Nagyon is látszik az összhang. Ők csak fura fejjel néznek ránk, majd Charlotte fején némi féltékenységet pillantok meg.

—Lemaradtunk valamiről?—kérdezi Arthur.

—Ohh bízz bennem, az égadta világon semmiről.—mondja a borát fogó komoly barátnőm.

—Anya megvagy?—kérdezi aggódva a legkisebb fia.—Sose láttalak még így nevetni.

—Megvagyok e? De még mennyire! Sose nevettem még ilyen jót. És ez, ennek a lánynak köszönhető. —karolja át vállam, és úgy bújik hozzám a nő. Carla és Charlotte majd megölnek a szemükkel ezért, Charles boldogan nézi Lorenzoval együtt ezt a pillanatot. Deb és Arthur pedig egy kínos pillantást vetnek egymásra, majd el is engedik a szemkontaktust.

Ohh... és még az este csak most kezdődik.