Szerelmünk Rabjai | BEFEJEZETT

18- a perzselő múlt

Inés

Hogy miért éri meg Hugó Ferragnival lenni? Ezen töprengek, miközben egy székhez vagyok kötözve, és a számat is letapasztották. Valószínű azért mert kissé megharapdáltam vagy megköpdöstem az elrablóimat, vagy szimplán csak szétidegeltem őket a szám járatásával.
Csak merengek magamban. Sokkos állapotban vagyok e? Igen, határozottan is igen, de akármit is akarnak tőlem a válaszom nem. Épp ezen merengek, mikor egy kb Hugóval egy idős pasi, lejön a lépcsőn. Kár, hogy elrabolt, pedig piszok szexi.

—Na most drágám, még be sem mutatkoztam. Roppant faragatlan vagyok. A nevem Marco Veratte.—kezét nyújtja. Roppant humoros, nekem meg hátra van kötve a kezem. És csak néz rám.

—Ki közözte így meg?

—Főnök, maga akarta, hogy legyen nálunk.

—De nem azt mondtam, hogy mint akit a halál sorra küldenék, úgy bánjatok vele. Elnézést.—mondja nekem.— És a száját is betapasztottátok. Miért?

—Harapott, köpött, és be se fogta azt a lepcses száját.

—Harcias—húzza flörtös mosolyra a száját, s megsimogatja az arcom.—Kezdem érteni miért is van ennyire odáig érted Hugó.—s letépi a tapaszt.

—Baszki.—mondom mert tényleg fáj.

—Egy köszönöm jobban esne.

—Remek, nekem is jobban esne most egy forró fürdő, oh és mondjuk egy kis magány.—bunkózok.

—Tüzes, tüzes. Hát mikor hozzád értünk, nem úgy tűnt mintha magányra vágynál.—céloz Charlesre. Fasza ő tudja, és mivel nyilvánvalóan ellenségek, ezt az aprócska infót fel is fogja ellenem használni.
—Valamit nem csinál jól a vőlegényed?

—Ahhoz neked attól tartok, de közöd nincs kedves.

—Egyre jobban tetszik nekem ez a lány.

—Na elég ebből az undorító helyből menjünk fel.—s én csak nézek rá, hogy ez hülye amúgy?— Mit nézel?

—Valakit akit elrabolnak azt pont így szokták nem?—kérdezem.

—Esetleg akit bántani is akarnak. De én nem akarlak téged. Hogyan is tudnám bántani a jövőbeli sógornőmet?—ismét pislogok, mint hal a szatyorban.—Hàt nem mesélte neked, mondjuk érthető. Gyere, és én beavatlak.

Felmentünk a házába. Mondanom sem kell de ő is pont ugyanolyan mint Hugó. Ugyanaz a fényűzés. Mondjuk, ha testvérek akkor értem is.

—Kérsz valamit? Kávét, teát, enni?—kérdezi.

—Az igazat.

—Mennyit tudsz?

Csak rázom a fejem.—Semmit. Pontosan semmit.

—Ez remek, tényleg semmit nem mondott el neked?—megrázom csak a fejem.— Hát akkor kezdjük az elején. A Veratte család. Egy ártatlan anya, egy agresszív maffia apa, és a három fiú: Hugó, Emett, és jómagam Marco.

—A szüleiteket említette, hogy meghaltak. Sajnálom.—szólok közbe.

—Meghaltak?—nevet.—Hát ennek a csávónak élénk a fantáziája. Nem haltak meg, vagyis... ahh. Mint mondtam édesapám volt a legismertebb maffia, drogban, nőkben mindenben is jártas volt. Már egészen kiskorunktól tanított a fegyvert használatra, a drog csomagolására, és lennünk kellett már nővel is. Anya ezeket már nem bírta. Anyám volt a leggyönyörűbb és legtörődőbb nő az egész világon. Hugó, mint elsőszülött volt az élen mindenkinél. Apa mindenért őt vonta felelősségre, mindannyian kemény nevelésben részesültünk, de ő még jobban, ekkor jelent meg az anyától örökölt érzékenysége. Onnantól kezdve, nagyon különleges kapcsolata volt anyánkkal, szinte elválaszthatatlanok voltak. Egy este, apa arra kérte Hugót alig 18 évesen, hogy lőjön le egy embert, akiről semmit sem tudott, mondanom sem kell, nem tudta megtenni. Hogyan is tudta volna? Apám, anyánkat okolta az érzékenysége miatt, s ezért kitalálta hogyan tudná megbüntetni igen rendesen Hugót. Anyánkat a szeme előtt lőtte le szemrebbenés nélkül. Hugó teljesen összeomlott, s meggyűlölte apánkat. Mindünknek anya volt A nő, A támaszunk, de neki különösen. Nagyon hiányzik azóta is. Bosszút esküdött Hugó, s meglépett, Emett vele tartott, én nem mertem. Felvették anyánk vezetéknevét, és így élték tovább az életüket. Apánk olyan végtelen haragra gerjedt, hogy megesküdött, hogy mindent és mindenkit megöl aki Hugó számára kedves.

—Jézusom. A szavam elakadt. Én úgy sajnálom ezt az egészet. Ha én ezt tudom...

—Várj, várj a legjobb csak most jön. Te nem egy véletlen vagy neki.

—Hogy micsoda?—tényleg nem értem miről beszél.

—Anyánk is modell volt, így ismerkedtek meg apával. Hugó több éven keresztül őrülten hajtott azután, hogy olyat találjon mint anya. Egyszer közösen rábukkantunk anya kiköpött mására; rád.
Mondanom sem kell, mindünk megakart szerezni. Majd közösen megbeszéltük, hogy nem csesszük el a te életedet és elengedünk. Hát Hugó nem így tett. És bárcsak így tett volna. Hiába óvott annyira, apánk rájött. Akarom mondani rád.

—Úgyhogy most megakar ölni?

—Pontosan. Látom érted a lényeget. Okos is vagy, hát ez eszméletlen.

—És téged küldött, hogy megölj?—kérdeztem.

—Miért hiszi mindenki azt, hogy apának dolgozom?—nézek rá, s felhúzom a szemöldököm.—Én vele dolgozom.

—Nem érdekel. A lényeg, most megölsz, vagy nem?

—Azért küldött, hogy vigyelek el hozzá, s veled oda tudja csalni Hugót. De annyira rémületesen hasonlítasz anyára külsőleg is és belsőleg is, hogy én nem szeretném, hogy bajod essen.

—Akkor mi lesz most?—kérdezem értetlenül, ebben a hülye helyzetben.

—Hugó, már bizonyára repülőn ül, hogy megmentse élete szerelmét. Amiért, nem esett semmi bajod, jön nekem eggyel, és eljön apánkhoz, hogy megbeszélhessük a dolgainkat.

—Miféle dolgokat?—kérdeztem.

—Ohh, hidd el, ha azt tudnád, már Barcelonába se lennél, nem hogy Hugó mellett a házában.

Tessék már megint a mocskos, sötét titkok. Elegem van ebből. Mi lehet még ennél is rosszabb?