Szerelmünk Rabjai | BEFEJEZETT

41-heló te kis szörnyeteg

Charles
(február)

Hát nem lettem világbajnok. Sem szerelmes. Charlottéval maradtam, de nem éreztem iránta azt amit kellett volna. Viszont már Inés után sem fájt a szívem tovább.

Sokat utaztunk Chaval, és elég sok versenyemre is elkísért. Viszont a szerencse Inéssel együtt elhagyott. Egyfolytában történt valami rossz, ezért Max simán behúzta a világbajnokságot. Carlos rossz szemmel nézte végig az új-régi kapcsolatom, de hát sem ő, sem én nem tudunk mit tenni. Ez van, ennyi járt nekem.

Debivel továbbra is jó viszonyt ápoltunk, és sokat találkoztunk. Továbbra is Lorenzoval volt, és nagyon boldogok voltak, aminek szívből örülök. Deb viszont gyűlölte Charlottét, de csak a háta mögött. A kedvemért jó pofizott vele.

—Mit szólnál ehhez a színhez?—kérdezte Charlotte, tőlem, de inkább Debitől. Deb egy híres rendezvényszervező cégnek dolgozott, és besegített Charlotte szülinapi februári báljába. Ezért ültünk mi össze hárman, bár én nem voltam valami nagy segítség.

—Van még egy nagyon különleges szín. Megnézed?—lecsekkolta a telefonját, s kérdezte Debora a barátnőmtől, aki természetesen rábólintott. El is mentek a raktárba, de én addig az asztalnál maradtam, s nézegettem a képeket amit a lány rakott ki. Elég sokon rajta volt Inés.

Majd egyszer csak csengeni kezdett Deb telefonja. Nem akartam én belenézni, csak rápillantani. És megláttam Inés nevét, teljesen lefagytam. Kétszer is hívta, és üzenetet is kapott, amit nyilván nem olvastam el. Majd Lorenzo hívta kis idő múlva, gondoltam azt csak nem baj, ha felveszem. Hát így is tettem.

—Szívem! Inés már nagyon ideges, lehet eljött a nap, menned kell hozzá.—hadarta ő is idegesen.

—Öö...Szia Lorenzo.

—Charles?

—Miről beszéltél az előbb?—érdeklődtem.

—Hol van Debora?—kérdése után egyből visszaértek a lányok.

—Deb, bocsi a bátyám keres.—adtam át neki a telefont.

—Szia kicsim! Mond. Hogy micsoda? Azonnal megyek.—s ezzel letette a telefont. De végig nagyon zaklatott volt.

—Ne haragudjatok, de most mennem kell.

—Minden rendben Deb?—kérdezem tőle.

—Persze. De most tényleg mennem kell, hamarosan visszajövök, és mindent elintézünk.—s ezzel kiment az ajtón. De nem bírtam ki, ezért utána rohantam.

—Deb! Ugye nincs baja Inésnek?

—Nem. A lehető legjobban van.—mosolygott egyet bíztatón.

Inés

Hugóra rá sem ismertem az elmúlt hónapokban. Kezdjük ott, hogy vett egy telket a házunk közelében, és építetett rá egy istállót, csakhogy kitudjak mozdulni még állapotosan is.Ugyanis, mikor már látható volt a hasam, elővigyázatosságból nem mentem sehova. Nehogy beinduljanak a pletykák. Így nem tudhatott senki sem az állapotomról, és jól is van ez így. Nem csak lenyelte, de még meg is mosolyogta Debora össze bunkó megnyilvánulását. Elkészítettük közösen a kis lurkó szobáját. El sem tudtam volna képzelni a barátomról, hogy tud festeni, vagy bútort szerelni. És megcsinálta, ráadásul teljesen magától, kérnem sem kellett.

A kedvencem mégis az volt, mikor a kedvenc helyünkön; a tengerparton "összeházasodtunk". Igazából csak rózsákkal kiszórt, és fáklyákkal kivilágított út végén várt, egy gyűrűvel. Semmi papír, semmi pap, semmi násznép, csak mi ketten. Hát ez a mi komoly házasságunk. Valljuk be ezért kaphat plussz pontokat.

Viszont most annyira nem őszinte a mosolyom. Ugyanis a kis csöppség nagyon elemébe van, és lassan szétrúgja mindenemet odabent. Hugó dolgozott mikor felhívtam, de azonnal elindult hozzám, mi Marcoval pedig várjuk őt. Szegényt teljesen szétgyepáltam idegileg.

—Kérsz valamit?—kérdezte idegesen Marco.

—Igen! Szedd ki ezt a szörnyeteget belőlem.—üvöltök fájdalmaim közben.

—Valami egyszerűbbet?

—Hol az istenbe van már Hugó és Debora?—kérdeztem.

—Debora még ebben az órában itt lesz. Hugó pedig,—nyit be az ajtón Hugó, Debbel az oldalán.—És lám, itt is vannak. Így teljesüljön minden kívánságod.—tárja szét karjait a legjobb barátom.

—Miért nem szedték még ki ezt a kis vadembert?—kérdezi a lány, miközben mellém helyezkedik.

—A doki szerint túl kockázatos. És túl hamar lenne.

—Na majd én megmondom neki mi a kockázatos.—ment kifele nagy sebbel-lobbal a barátnőm. Azt hiszem itt vér fog folyni, de nem a lányé. Pár perc múlva vissza is ért a doktorral.

—Most szeretnék mindenkit megkérni, hogy távozzon.—húzta fel a kesztyűjét a doki.

—Még az apa sem maradhat bent?—kérdeztem aggodalmasan.

—Nem! Hagyják el a termet.—s mindenki teszi amit kér. Hugó csak egy puszit nyom a homlokomra, míg fogja a kezem, majd elengedi.

Hát koránt sem volt egyszerű szülés. Közel 2 és fél órába telt. De végül minden rendben lett, és egy egészséges gyönyörű kisfiúnak adtam életet.

A többieket is beengedték hozzánk, és mindenki megcsodálta a kis szívtiprót. Úgy döntöttem, hogy Debora is és Marco is keresztszülő lesz. Sosem tudnék egyiküknek sem fájdalmat okozni ezzel, ezért határoztam így.

—És mi lett a neve?—néz Marco Hugóra.

—Ne engem kérdezz. Ez az ő döntése volt.—mutat rám.

—Előre rettegek.—mondja a legfiatalabb Ferragni.
Deb csak rám néz és mosolyog, ugyanis ő tudja.

—Héliosz Hervé Ferragni.—mondom ki büszkén.

(Aki tudja tudja. Súgok: 22-hagyjuk kibontakozni fejezet.)