Szerelmünk Rabjai | BEFEJEZETT

38-sajnálom

Charles

Arthur felnyitotta a szemem. Tudtam, hogy elcsesztem, és azt is tudtam, hogy rendbe kell hoznom. Inésért mindent megadnék, és meg is fogok. Rosszul érzem magam, hogy megvádoltam megcsalással, hogyan is tudna ő engem megcsalni? A válasz egyszerű, sehogy! Igaza van az öcsémnek.

Otthon vártam, hátha haza jön a lány. Hívtam, írtam neki. Még Debit is felhívtam, de sajnos ő sem tudott semmit. 3 napja nem voltunk együtt, s majd belepusztultam. És még képes lettem volna örökre véget vetni ennek, na arról fogalmam sincs, hogy bírtam volna. Tudtam, hogy Inés az igazi, tudtam, hogy elszeretném majd venni, és azt is, hogy tőle szeretnék gyerekeket is. Csak tőle, még ha ő nem is akar.

Nagy várakozásom közepette Debora hívott, hogy nemsokára összefut a lánnyal, megadta a pontos helyet, s mondta, hogy én menjek el helyette. Nagyon megköszönve neki, jó hogy elfogadtam, s összekészültem, majd leléptem otthonról.

Vártam, és csak vártam a tengerparton. De nem jött a lány. Nagyjából egy másfél órát vártam rá, majd ráhagytam. Lehet meglátott, és még mindig nem akar velem szóba állni. Elfogadtam, s haza mentem.
Haza érve azonban nagy meglepetés fogadott. A gardróbból hiányoztak a ruhái, a fürdőszobából a cuccai. S a képeinket is levette. Minden cuccát elvitte, szinte üresnek tűnt így a házam. Majd megpillantottam a konyhapulton egy levelet.

Charles!

Csodálatos ember vagy, s még csodálatosabb volt a veled eltöltött idő. Te az az ember vagy akiről más csak álmodik. Köszönök neked mindent, életem végéig hálás leszek neked. De te sajnos nem az én emberem vagy, te nálam sokkal jobbat érdemelsz.
Sajnálom. Örök emlék vagy.

Szeretlek örökkön örökké,
Inés

Inés

Támadt egy zseniális ötletem. Zseniálisan fájó. Deborával megbeszéltem, hogy àtvàgva Charlest elmegy otthonról, még én kipakolom a cuccom, s végleg elhagyom a kis fészkünket. Mikor beértem a lakásba egyből megpillantottam a közös képeinket, s szívfacsaró látvány volt, le is szedtem azokat. Összeszedtem minden cuccom, és egyből más hangulata is lett a háznak. Valamint még írtam neki egy kis üzenetet. Azt ott hagyva, az egész lakást s ezzel a közös emlékeinket is hátra hagytam.
Deb tudott a sorsomról, s egyáltalán nem díjazta. Hát én se voltam elragadtatva Hugótól, s attól amit ő adni tudott nekem. Édes keves volt, főleg Charleshez mérve.

Arthur rengetegszer hívott, de egyszer sem vettem fel. Csak írtam neki egy üzenetet, amiben megkértem, hogy ez maradjon csak köztünk, és, hogy örökre eltűnök a Leclerc család életéből.

Úgy éreztem Pascal is érdemel egy üzenetet, ezért írtam neki egy szép de annál inkább fájdalmas regényt, amiben nem a magyarázkodáson volt a hangsúly. Ezután a szivem teljesen kimúlt létezni.

Hugóhoz érve már várt rám a bejárati ajtóban, és meg villantotta önelégült mosolyát.

—Üdv itthon Demóna!—viccelődött, s ezzel kicsit megnevettetett.

—Kedvesebb nevet ki sem tudtál volna találni.—vettem ki a bőröndöm az autóból.

—Legalább nem az itthonnal van bajod. Már haladunk.

—Ne is álmodozz.—mosolyogtam el magam ismét. Szerintem már annyira fáradt voltam, hogy ezek a béna poénjai simán megnevettetek. Miközben akkora tűz égett a szívemben, amit az iránta érzett gyűlöletem táplált.

Nagyjából bepakoltam a cuccom, de direkt másik hálóba pakoltam, eszem ágába sincs vele egy ágyban aludni, sőt egy légtérben tartózkodni. Sok emlék jutott az eszembe, s nem tudtam hova tenni őket. Ezért inkább kimentem az egyetlen helyre amit itt szeretek; a tengerpartra. Szerelmes voltam ebbe a helybe, annyira nyugis, és szabad.

Csak ültem a homokban térdeimmel behajlítva, s a fejemet megpihentetve, csak bámultam a tengert. Kis idő múlva Hugó termett mellettem, és helyet is foglalt. Tudtam, hogy ez a hely számára is a varázslat, s itt rengetegszer szabadult meg őszinte és nyomasztó gondolataitól. De itt mindig őszinte volt velem.

—Sajnálom.—szólalt meg, de tekintete még mindig a tengert fürkészte, s a lila-rózsaszín pompában úszó eget.

—De mit?

—Mindent ami veled történt. És nem csak azt ami az én hibám. Sajnálom őszintén.—de nem tudott a szemembe nézni. Innen tudtam, hogy őszinte. Annyira makacs volt, hogy sosem vallotta be a hibáit, és legfőképpen sosem volt őszinte. De most, éreztem, hogy megszabadult egy kis tehertől, s fellélegzett.

A fejemet ráhajtottam a vállára, s ő pedig a fejemre helyezte az övét.

—Nem ezt érdemelted.—mondta, s egy puszit lehelt a homlokomra. Majdnem idilli pillanat volt, csak nem a megfelelő személlyel. Ugyanis ő Monacóban tartózkodik, míg én az egyik Barcelonai tengerparton bűnhődöm.

De talán nekem ez jár. Csak ennyi. Csak ő.