Szerelmünk Rabjai | BEFEJEZETT

43-egy ismerős hang

Inés

Már augusztus 18.-án oda utaztam, s elfoglaltam a szállásom Deboránál. Kedvesen felajánlotta, hogy az amúgy is hatalmas háznak az egyik szobájában éldegélhetek erre a kis időre. Viszont Hugó nem jöhetett a keresztelőre, ezt külön kikötötte Deb. Megjegyezte, hogy ezt most nem az utálat miatt van, de csak a legszűkebben szeretné lebonyolítani az eseményt. Gondoltam, hogy akkor csak ők lesznek 3-an és én, plussz nyilván a pap.

Egyébként tüneményes volt a kislány, Eleonora. Különleges és gyönyörű nevet adtak neki. És ami még szívszorítóbb volt, hogy a teljes neve Eleonora Lilien Leclerc volt. Mikor elmesélték nem hittem el, ugyanis Debora mindig utálta az ilyen hosszú neveket, szerinte bőven elég egy. Erre megkapja az enyémet.

Délután felkaptam egy fehér csipkés ruhát, és egy szintén fehér magassarkút, majd hajamat begöndörítve hagytam a vállamra omlani.
A templomig az úton végig Eleonoraval játszottam, és babusgattam, pont olyan voltam vele, mint Deb Héliosszal.

—Akkor kezdhetünk?—kérdezte már a templomban a pap.

—Nem, elnézést, még várunk valakit.—mondta a legjobb barátnőm.

—Mégis kit?—kérdeztem meglepődötten.

—Bocsánat. Remélem nem késtem el.—kiabált egy igen ismerős hang a templom másik végéből. Pontosan tudtam, hogy ez kinek a hangja. Eszméletlen lassúsággal fordultam meg, s ekkor már az illető közel volt hozzám. De neki csak kis idő múlva esett le, hogy én állok előtte. Csak néztük egymást szemtől szembe, amit én egyáltalán nem éreztem kínosnak, de bizonyára külső szemmel annak látszott.

—Mostmár kezdhetünk.—mondta Lorenzo.

—Khm.—köszörülte meg a hangját a pap.—Akkor megkérném a keresztszülőket, hogy foglaljanak ebben az oldalban helyet, még a szülők a másik oldalban.

Persze még üljek is mellé, jó hogy nem rá egyből nem?! Próbáltam úgy helyet foglalni, hogy tartsam a tisztes távolságot, de ez nem jött össze, ugyanis, ő szinte egy pár centit hagyott ki kettőnk között. Hihetetlen mérgesen ránéztem Deborára, aki csak öntelten mosolygott, és lepacsizott tettestársával, Lorenzoval.

—Te érted, hogy mi történik itt?—súgta oda a fiú.

—Azt hiszem kezdem.—stíröltem továbbra is, a rendkívül megelégedett párt, miközben a pap bele kezdett a szertartásba.

—És most kérném, hogy adják át Eleonorat a keresztszülőknek.—kérte az idős férfi.

Felálltunk mind a négyen, s Deb átnyújtotta a kislányt nekünk. Charlessel együtt nyúltunk felé, melynek eredménye az lett, hogy a kezünk össze ért.

—Fogd csak te.—engedte át udvariasan nekem. S így is tettem. Nem sokkal később vége is lett, s hivatalossá tettük a szerepünket a kislány életében. Nem repesek az örömtől, hogy van ami összeköt mostmár Charlessel, egy életen át.

—Oh Inés, nem tudsz velünk jönni.—mondja Deb.—Van az az izé.. öh... mi is az kicsim?—fordul segítségért a vőlegényéhez.

—A ruhád. A ruhát, még bekell tennünk a kocsiba.—De Charles biztos eltud hozni Pascalhoz.

—Na ne szórakozzatok. Pascalhoz?—őszintén kicsit féltem a nőtől, biztosan haragszik rám. Na de ami jobban dühített, ez az átlátszó hazudozás. Ezek most komolyan össze akarnak újra hozni Charlessel?

—Igen, ebéd lesz nála.

—Hát nekem ott nincs keresni valóm.—jelentettem ki.

—Inés...—kezdett bele Debora.

—Nem. A válaszom nem. Akármit is műveltek ne tegyétek.—szakítottam félbe dühösen.—Elvinnél a házukba kérlek?—fordultam Charleshez. Akkora volt a dühöm, hogy meg se kottyanna akár 8 óra közös út vele. Charles csak bólintott, s el is indultunk a kocsi felé.

Sokáig kínos csendben hallgattunk, majd Charles úgy gondolta megtöri.

—Mintha ismerős lenne, ez a haza viszlek szituáció.—nevetett, de én most nem tudtam.

—Hm. Annyi különbséggel, hogy most nem fog úgy véget érni.

—Na jó Inés.—taposott a fékbe, nem sokkal a cél előtt.—Addig innen nem mozdulunk még el nem mondod mi történt. Mit tettem?

—Te semmit.

—Nyilvánvalóan én basztam el. Tudom, megkellett volna, hogy halgassa...—magyarázkodik, de annyira sajnálom, és dühös vagyok, és olyan régóta tartom már magamban, hogy kiszalad véletlen.

—Lefeküdtem Arthurral.—szalad ki a számon. Amire ő egyből befogja.—Érted? Lefeküdtem a kurva öcséddel.—akadok ki teljesen, s sírásba török ki.

—Ez igaz?—döbben le.—Inés, nézz rám, és mond a szemembe.

—Nem tudok a szemedbe nézni. Érted? Nem megy.—nem is fordulok feléje se, csak törölgetem a könnyeim.

—És megbántad?

—Hogy megbántam e? Mindent elrontottam, s elvesztettem mindent. Nem tudok annak a szemébe nézni, akit valaha a legjobban szerettem. Elkellett hagynom a tökéletesnek ígérkező jövőmet ,ez a hibám miatt.—kiabálok már szinte, de csak magamra vagyok dühös.

—Inés.—fogná meg a kezem, de én elrántom.

—Ne. Sajnálom Charles, de nekem ez nem megy. Úgy sajnálom.—szipogok, s kiszállok a kocsiból, majd elsietek. Hallom, hogy ordibál még utánam a fiú, de engem nem tántorít el.