Szerelmünk Rabjai | BEFEJEZETT

17- te vagy a gyengepontom

Hugo

Pittyegett a telefonom. Újraindították a kamerákat. Nagyon jól hangzik. Különösen azért, mert nem véletlen van ott ezernyi féle biztonsági rendszer és kamera. Az évek alatt nagyon sok ellenséget gyűjtöttem, akik készek bármire. Ezért is tettem egy kis erőddé a házam. És most a legfontosabb ember otthon van benne, egyedül. Mert ott kellett hagynom. Az üzlet pedig nem olyan szakmai üzlet amit ő gondol.

Pár hete, elküldtük az anyagunkat Dubaiba. De a küldöncök nem értek vissza. Mint mondtam, rohadt sok ellenségem van világszerte. Ezért nem akartam gyengepontot magamnak, de aztán jött Inés.

Mindegy tudom, hogy nincs baj, csak újraindultak azok a vackok. El is engedem, és visszacsúsztatom a telefonom a zsebembe. Ugyanis sietnem kell, ha úgy szeretnék haza érni, hogy még legyen menyasszonyom.

Charles

—Mit szólnál, ha lemennénk a tengerhez?—kérdezte Inés.—Tudod ott milyen kreatívan lehet megoldani.—mosolyog sunyin.

—Akármennyire is csábít, szerintem mostmár nagyon feltűnő lenne, ha maradnék. Sajnálom—nyomok puszit a hajába.

—Igazad van. De annyira mohó vagyok. Nem akarom, hogy most haza menj Charlottéhoz, és hogy, hogy... hozzá érj.

—Inés, a barátnőm.

—Hát ne legyen.

—Ugye tisztába vagy vele, hogy mit mondtál?

—Pontosan jól tudom.—vág komoly fejet.

—Kincsem, neked vőlegényed van. Mi hozzátok képest nem is létezünk.

—Akkor meg ha úgysem léteztek, miért nem dobod ki?

—Inés, fejezd be. Ezt nagyon gyorsan fejezd be. Rohadt igazságtalan vagy. Pont annyi jogom van a barátnőmmel együtt lenni, mint neked Hugóval. Sőt még nekünk több is.—jelentem ki utolsó mondatom halkan. De mindegy, mert meghallotta.

—Hogy parancsolsz? Mi ez a jogi kérdés? Már miért lenne több jogotok?—nevet háborodottságában.

—Szerintem ezen ne vesszünk össze.—próbálnám lecsitítani a kedélyeket.

—Nem veszekszünk. De bele kezdtél valamibe, amit mostmár végig kell, hogy mondj.

—Kell, kell... Neked mindig csak a kell. Hallod te magad? Milyen követelőző tudsz lenni?

—Ja, tényleg én követeltem a lovaimat is, azt is, hogy eljegyezzenek, sőt követelem mindig, hogy dugj meg.
Azt hittem valaki, egyszer tényleg önszántából törődik velem. De tévedtem.

—Ezt fejezd be Inés. Annyi ember törődik veled, csak észre sem veszed. Sosem azért tettem bármit is, mert hálát várok érte, vagy bármit is cserébe. Fontos vagy nekem. Érted? Szeretném, ha tudnád , hogy rám számíthatsz.

—Ha fontos vagyok neked, dobd ki Charlottét.—vág önelégült fejet.

—Inés, érts már meg, hogy amíg neked vőlegényed van, én nem fogom kidobni a barátnőmet.

—Félsz? Félsz, hogy átverlek? És egyedül maradsz a végén?—ördögiesen simogat.

—Nem, nem erről van szó. Csak nagyon nem lenne fair, ha kevesebb nyomással én lépnék.

—Ez nem egy verseny. Ez az élet Charles.

—És te mégis gyerekesen kezeled. Apropó gyerekesség, hány évis van köztetek pontosan?

—Ne kezd. Erről most nem akarok hallani.

—Hány éves is vagy Inés 22? 21?

—Te tényleg nem tudod?—kérdése kizökkentett.

—Én tényleg nem tudom.—kijelentésem után Inés aggodalmas fejet vág, na ez nem kezdődik jól.

—Mindent kiderítettél rólam, de azt nem, hogy jövő héten hanyadik életévemet fogom betölteni?

—Ne idegesíts már. Csak mond ki.

—19 éves leszek Charles. 19.—mondata majdnem sokkba ejt, velem is sok az év köztünk, na de vőlegényével.

—Te normális vagy?

—Hogy parancsolsz?

—19 évesen te mit keresek egy ilyen idős ember mellett? És komolyan? Házasság 19 évesen. Piszok fiatal vagy.

—Te hallod magad? Hirtelen úgy kezdtél el velem beszélni, mint egy gyerekkel. Szerelemben az év sosem számít 6 vagy 16 év. Tök mindegy.

—Nagyon nem mindegy, az a 6 is piszok sok. Kurva sok Inés.—fogom a fejem.— Lehet bekéne, hogy mutassalak az öcsémnek. Még az is idillibb lenne.

—Most neked az a bajod, hogy 6 év van köztünk?—nevet.

—Annyira nem vicces ez. Meg az, hogy egy 16 évvel öregebb pasinak mondtál igent. Hogyan? És miért? Kényszerített?

—Mert szeretem. Érted? Mert szeretem őt. Szerelmes vagyok belé.

—Inés ilyen fiatalom...—mondtam volna tovább, de nem hagyta.

—Nekem ne gyere a szerelem definíciójával. Undorító az a stílus amit felvettél, és használsz velem szemben mióta megtudtad a korom.

—Mit tudok csinálni?

—Semmit! Mi meg abszolút semmit. Úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Szedd össze a cuccod, és menj.

—Inés.

—Ne Inésesél. Nem. Vége. Befejeztük. Én ezt meguntam. Nem egymásnak valók vagyunk, ezt te is világossá tetted. Kurvára elegem van ebből. Látod, Hugónál nem baj a kor, ő ezért...—nem fejezte be.

—Ő ezért? Jobb nálam? Mondd csak ki bátran. Én is kimondom amit gondolok. Elbaszod a fiatal éveidet, még értem is kár lenne, de ezért a fickóért. Tudod mit, meg is érdemled, hogy a nagy szerelmed aki most épp itt hagyott, fájdalmat okozzon.— lehet erősek a szavaim, de én még erősebbet kapok. Inés akkora pofont lekever. És egy csepp megbánás sincs a szemében, ahogyan ütése után újra a szemébe nézek.

—Már ezerszer megmondtam. De most megmondom utoljára. Hagyj engem békén! Felejts el Charles Leclerc!—olyan határozottan néz a szemembe.

—Ezer örömmel.—akkora egy bunkó vagyok, de nagyon fáj ami ma este történt. Elszaladt velünk a ló, és ezt egyikünk sem akadályozta meg.

Összeszedtem a cuccaim, és elhajtottam. Soha az életbe vissza nem jövök.

De vajon Leclerc a házról vagy a lányról beszélt?

Hugó

—Szia szerelmem! Tudom, én mondtam, hogy ne keress, de ne haragudj. Csak feldúlt voltam, hogy olyan hirtelen elmentél, és semmit nem osztottál meg velem. Valamint szeretnék neked még valamit mondani...Nee! Nee! Segíts!

—Jaj kicsim. Ne hülyéskedj. Mit szerettél volna még mondani?—kérdezem, s várok.—Kicsim? Inés? Inés itt vagy?—kezdek el aggódni.

—Inést most jelenleg nem tudom adni.—hallom nevetését, egy öreg férfinak.—Be van tömve a szája.—nevet.

—Marco, te undorító mocsok állat. Esküszöm, ha csak egy újjal is hozzá érsz. Én habozás nélkül kínozlak addig még meg nem halsz, szépes lassan, fájdalmasan—csattanok fel.

—Ohh, még meleg ez a pite. Ne aggódj, nem az én érdemem.

Nyomja rám a telefont.