Szerelmem a király

༻ 67. ༺

A háremi mulatság kezdetét vette, a zene és a tánc már folyt, az előkelő vendégek pedig a kanapén ülve élvezték a műsort. Violet asszony nem volt itt, de Ameliának megengedte, hogy lejöjjön, a kislány pedig amilyen gyorsan csak tudott kiszabadult nagymamája karjai közül és bevetette magát a táncoló lányok tömegébe. Sofia mosolyogva nézte őt, nagyon a szívéhez nőtt ez a kislány. Sajnálja őt, szívesen gondját viselné anyja helyett. Miközben nézelődött véletlenül összeakad a tekintete Florence asszonyéval. A két nő nagyhasát fogva terpeszkedik a kanapén, az eddig arcukon pihenő mosoly rögtön eltűnt, egymás szemébe nézve éreztették egymással, hogy még mindig nincsenek jóban. Sofia Florence asszonynak magának sosem ártott, csupán annyi vétke van, hogy elszerette tőle a királyt. De nem teljesen, így nem érti a hatalmas felháborodottságot és utálatot, amit iránta érez.
A hatalmas tömeget és zajt kihasználva Zaya megkezdte küldetését, miszerint felmegy a királyhoz. Igazán kicsinosította magát, sötétzöld ruhája kiemelte vékony derekát és láthatóvá tette kebleit is. Ha minden jól megy, nem sokáig marad rajta ez a ruha.
Zaya az ételt szállító szolgák mögé bújva sikeresen kijutott a háremből, se Margaret asszony, se Simon úr nem vette észre. Nem foglalkoztak semmivel, valamiféle alkoholos italt iszogatva szokatlanul felszabadultan beszélgettek egymással. A lány hozzásimult a falhoz és sietős léptekkel elindul a lépcsők felé. A háremben mulatozó Florence asszony és Sofia kisasszony mit sem sejt az egészből, azzal vannak elfoglalva, hogy tekintetükkel megöljék egymást. Ha tudnák mire készül Zaya, bizonyosan megfojtanák őt mérgükben.
Andrew király az íróasztalánál ült és dolgozott, amikor is az egyik ajtónálló szolgája bejött hozzá.
– Nagyuram, egy háremi lány van itt, hozzád jött.
– Mi a neve? – nézett fel Andrew unottan. Tudta a választ, de azért megkérdezte.
– Azt nem tudom, de fekete haja van és...
– Küldd el, mondd, hogy most nem alkalmas.

– Az uralkodó nem tud fogadni – nézett a lányra az őr odakint.
– Mondd neki, hogy Zaya van itt!
– Nem mondom, eredj a dolgodra!
Zaya majdnem felrobbant belülről, nem engedi, hogy ez a két őr közé és a király közé álljon. Úgy tett, mint aki elindul a lépcső felé, de helyette gyorsan berontott a király szobájába.
– Ne haragudjon uram, egyszerűen betört és...
– Semmi gond, hagyjon magunkra!
Az őr kiment a szobából, Zaya pedig meghajolt a király előtt.
– Fenség. Hiányod szívemet mardossa, vágyom rád jobban, mint eddig bármikor.
– Sajnálom Zaya, most nem érek rá. És kedvem sincs hozzá.
– Ugyan, elvégre maga is férfiból van – jegyezte meg Zaya kurtán, mire Andrew király elmosolyodott.
– Te szeretsz engem Zaya?
– Mindennél jobban.
– Hazudsz – mondta a király és felállt. – De tiszteletre és csodálatra méltó a kitartásod. Az őrökön is áttörtél csak azért, hogy láss.
– A legjobb katonád elé is kiállnék miattad.
– Hízelgő – mosolygott a lányra és megindult a szekrénye felé. Egy kis fekete dobozt szedett ki onnan és átadta Zayának. – Nem lehetek most veled sajnálom, de remélem ajándékom kiengesztel.
– Mi ez? – nyúlt a dobozért Zaya izgatottan.
– Fülbevaló.
Zaya izgatottan nyitotta ki a dobozt és rögtön kicserélte ócska ezüstfülbevalóját erre a királytól kapott, piros ékköves ékszerre. Csillogó szemekkel nézett a királyra, aki némi hasonlóságot vélt felfedezni Zaya és Sofia közt. A csillogás a szemben, az arc vonásai, ahogy a csókolni való ajkak mosolyra húzódnak... Nem gondolkodott tovább, lehajolt Zayához és szenvedélyesen megcsókolta őt. Egyik kezével átölelte derekát, a másikkal pedig megfogta a puha arcát. A lágynak indult csók egyre vadabb lett, a lány elejtette a dobozt és körülölelte a király nyakát. Micsoda romantikus pillanat! Vajon a király továbbra is tartja magát ahhoz, hogy most nincs kedve a szeretkezéshez?

Declan egy egyszerű pékfiú, félbehagyta tanulmányait az iskolában és apja mellé szegődött dolgozni a saját, családi pékségükben. Egyszer aztán Ronald Neuffmann megkóstolta az egyedi és mennyei ízű fűszeres kenyerét és szolgálataiba állította a kastélyában. Mindennek már két éve, a fiatal fiú élete itt maga a menyország. Kedvére ehet-ihat, hisz konyhán dolgozik, hétvégén elmehet a városba meglátogatni apját, beteges anyját és testvéreit, és ha úgy tartja kedve összefekszik a cselédlányokkal.
És most, hogy egy hercegnőt, a máris igazságos és nagyhatalmú Andrewnak nevezett király húgát tudhatja társaságául még boldogabbnak és felszabadultabbnak érzi magát. A konyhából kijutva végig haladtak egy folyosón, melyet a falra kirakott fáklyák fénye világított meg. Ahelyett, hogy a kastély főépületébe, vagy a szolgálóknak fenttartott szobákba mentek volna, a két fiatal útja egy egészen más helyre vezetett. Kiértek a kastélyból, de nem teljesen, egy apró, elrejtett kertben találták magukat. Tető volt a fejük felett, és korlát választotta el őket attól, hogy kijussanak a kastély valódi kertjébe, igazán magával ragadó és különleges kis fészek volt ez a kert.
– Nahát – mosolyodott el Hyacinth hercegnő és megszagolt egy fehér virágot. A kertben két padocska volt és rengeteg virág, a hercegnőnek rögtön megtetszett. Ha az éjszaka sötétjében ennyire tetszik neki bele sem tud gondolni milyen gyönyörű látvány lehet nappal.
– Tetszik? – kérdezte Declan és háttal nekitámaszkodott a korlátnak.
– Nagyon, holnap napközben is biztosan eljövök ide.
– Ez a kis sarok az én mentsváram, ha gondolkodni vagy pihenni szeretnék kijövök ide pár percre, élvezem a virágok illatát és a friss levegőt.
– Hogy lehet, hogy ez a virág még nem hervadt el? Már javában folyik az ősz, mégis itt áll – mutatott az imént megszagolt fehér Virágra Hyacinth.
– Nem tudom, nem értek a növényekhez. De gondolom igazán különleges lehet. Tessék – tépett le egy szálat és átnyújtotta a meglepett lánynak. – Illik a ruhádhoz.
– Köszönöm – vette el a virágot Hyacinth mosolyogva. Szorosan Declan mellé állt és vele együtt bámulta a sötétségbe burkolódzott kertet.