Tisztalelkű sorozat 3 - Lelkek békéje

34. fejezet

- Már megint itt vagy? – sóhajtott fel bánatosan Mardekár.

- Legalább tettethetné, hogy örül nekem – biccentette oldalra a fejét Sarah. Székét az íróasztalhoz húzta és lepakolta a kezében lévő temérdeknyi dolgot. Majd egyszerűen helyet foglalt a széken és gyors rendezés után belemerült az egyik dolgozatába.

Malazár gyanakodva méregette, de a lány fél óra elteltével sem szólalt meg és nem is tett semmit az íráson kívül. Egy óra múlva már idegesítően szuggerálta a másikat, hogy az legalább ránézzen, de a boszorka meg sem moccant.

- Na, jó, neked meg mi bajod van? – fakadt ki másfél óra múlva a portré. – Eddig az őrületbe kergettél most meg olyan kuka vagy, hogy még a hegyek is megirigyelhetnék.

- Tanulnom kell – felelte Sarah fel sem pillantva. – És itt legalább nyugalom van.

- Miért nem mentél a kastély könyvtárába?

A griffendéles egy pillanatra megakadt az írásban, de aztán gyorsan folytatta, mintha meg sem hallotta volna a mágust.

- És mi az a zöld trutyi, ami a hajadban van? Úgy néz ki, mint a trolltakony. – Mardekár undorodva felhúzta az orrát.

- Valami, amit nem tudok eltűntetni onnan – felelte tettetett nemtörődömséggel a hangjában a lány.

- Hát, mégis milyen boszorkány vagy? Látszik, hogy nem mágus családból származol – felelte lenézően a portré.

- Valóban, de valahogy a tanári kar sem tudta kiszedni a hajamból ezt a szart, szóval, ha megtenné, hogy befogja azt a fensőbbséges száját, akkor azt megköszönném – fortyant fel Sarah, és ahogy felemelte a fejét a szeme aranylóan megvillant. A teremben halk morranás futott végig, amire Mardekár felvonta a szemöldökét.

- Szóval még Tisztalelkűhöz képest is hatalmas erővel bírsz – komolyodott el a portré. – Áruld el nekem, azért vagy ma annyira csendes, mert a hajadba ment az a trutyi?

- Azért vagyok ma ilyen csendes, mert annak ellenére, hogy megmentettem a varázsvilágot mindenki torzszülöttként bánik velem és mindent megtesznek, hogy megkeserítsék az életemet.

Mardekár fürkészve nézett le rá, aztán halkan megszólalt.

- Meséld el, hogyan mentetted meg a varázsvilágot!

És Sarah elmesélt mindent. Hogyan vált belőle Tisztalelkű, ki is volt az a Voldemort, hogy alakult Perselussal a kapcsolata és mi történt a varázsvilágban.

A mágus nem szólt közbe, figyelmesen hallgatta a lányt és közben most először tűnt úgy, mintha enyhe tisztelet csillant volna a szemében a másik iránt.

- Szóval most itt vagyok, és valószínűleg le kell vágnom majd a hajamat – fejezte be halkan a lány.

- Az én időmben mindenki félt és tisztelt – kezdte halkan a férfi. - Mikor megalapítottuk az iskolát, azt akartam, hogy nagy és dicső legyen. Azt akartam, hogy mindenki tisztelje a mardekárosokat. Igen, nem akartam, hogy mugliszármazásúak járjanak ide – ismerte be. – Ezért vesztünk össze, én pedig elhagytam az iskolát. Sokáig elzárkóztam a mindenkitől, és mikor visszatértem, úgy fogadtak, mintha én lennék a legnagyobb ellenségük. Szóval azt hiszem, tudom, milyen mikor megbélyegeznek. Hibáztam, beismerem, de nem is adtak esélyt, hogy bebizonyítsam, megváltoztam, és ezzel az egy tettemmel megpecsételtem az egész házam sorsát is.

- A mardekárosokat ma is elítélik és igen, mivel nem ismerik az igazságot, néha még ők is elhiszik, hogy ők nem lehetnek mások csak felsőbbrendűek – felelte Sarah. – De én ismerek olyanokat, akik bár kívülről ridegnek tűnnek, mégis ők a legjobb emberek, akiket ismerek.

Mardekár sokáig némán meredt a lányra, aztán hirtelen az egyik napló egyenesen a boszorka elé repült. Sarah meglepetten pillantott le a könyvre, majd a portréra.

- Fogd, ebben megtalálod a válaszokat, amiket keresel – mondta a férfi.

- Köszönöm – mosolyodott el hálásan a lány.

Érezte, hogy Malazár már így is sokkal többet felfedett magából, mint szeretett volna, és azzal, hogy odaadta a naplóját még inkább bele fog látni a gondolataiba és érzelmeibe. Csendben összepakolt és magára hagyta a gondolataival a férfit.

************** 

1225. január 25.

Úgy döntöttem, visszatérek a Roxfortba. Három év telt el, mióta eljöttem. De most...Most úgy érzem, valami hív. Talán a vágy, hogy meggyőzhessem alapítótársaimat az igazamról. Nem számít, mi történt, a mugliivadékoknak nincs helyük az iskolámban!

Nem érdemlik meg az erőt, amit Merlin adott nekik, hisz mit tudnak róla?! Ostoba mód felhasználják apró-cseprő bajuk elhárítására, utána meg sírnak, amiért máglyán elégetik őket. Ez való nekik! Az összes sárvérű ezt érdemli. Így legalább visszajut az erejük a forráshoz.

Vissza fogok térni az iskolába és meg fogom tisztítani tőlük az egész kastélyt, vagy Griffendéllel és a többiekkel, vagy egyedül. A Titkok Kamrája már áll, a Baziliszkust már azelőtt becsempésztem az alagutakon keresztül, hogy eljöttem volna. Nem fogom eltűrni, hogy holmi söpredék járjon-keljen a Roxfortban!

1225. február 10.

Mardekár Malazár vacsorakor tért vissza a Roxfortba. Ahogy belépett a Nagyterembe, a diákok elnémultak és még a tanárok is elhűlve meredtek rá. A másik három alapító közül Griffendél még a székéről is felemelkedett.

- Barátom! – Griffendél Godrik mosolyogva széttárta a karját. – Hát, visszatértél!

Malazár magára öltött egy kicsi, gunyoros mosolyt és átölelte barátját. Igen, néha talán riválisok voltak, de mellette barátok is, hiába osztottak más nézeteket.

- Jó újra itt – nézett körbe a mágus, miután elengedte a másikat. Érezte, hogy otthon van, habár az otthonát éppen nem odavaló söpredék szennyezte, de majd erre is lesz gondja később.

1225. február 11.

Visszatért a tanításhoz.

Az előtte lévő osztály úgy remegett, mint a kocsonya. Hetedévesek voltak és mind Helga házába tartóztak.

Helga volt közülük a legelfogadóbb, ezért eddig az ő házában jelentek meg leginkább mugliszületésűek. Már így ránézésre is megmondta, hogy a bagázs fele belőlük áll ki.

Morogva beengedte őket a terembe és megkezdte az órát. Éppen a táblára írta fel az egyik transzfigurációnak a pontos menetét, mikor a háta mögül halk nevetés ütötte meg a fülét.

Abbahagyta az írást és felvont szemöldökkel hátrafordult. A két lány, akik eddig viháncolva mutogattak az előttük ülőre, most néma csendbe burkolózott.

- A nevüket!

A két lány azonnal összerezzent és dadogva elmondták a nevüket, amit egy penna le is jegyzett egy pergamenre.

- A magáét is – nézett az egyedül ülőre a férfi.

A lány felemelte a fejét, ezzel hosszú ezüst haja már nem rejtette el az arcát előle. A férfi arca nem rezdült, ahogy meglátta a lány jobb halántékán húzódó heget.

- Crassida d'Aguillon.