HARMAT ÉS DIÀZ ~ ketten a világ ellen

🥀 Tizennegyedik Fejezet

🌹      EGYESSÉG 🌹

Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor kócos hajjal, pizsamában, fekete szövetkabátban és egy fehér magassarkú, hegyes-orrú bokacsizmában érkeztem meg Diàz háza elé, karácsony reggelén, ahol egy menő autó állt, minek kék-piros fénye a ház falán járt táncot.

Rettenetesen hideg volt, éjjel esett az eső, most pedig szállingózni kezdett a hó, és a szél is valamelyest módon felkapott. Arcomat azonnal megcsapta a hideg levegő, ahogyan a hópelyheket csapta hozzám. Nem is tudom mitől remegtem. A félelemtől, vagy a hidegtől amikor kabátom magamon jobban összehúzva sétáltam egyre közelebb.

Úgy éreztem futni szeretnék, ám lábaim mintha térdig erő vízben lennének. Minden pillanat olyan nehéz volt, mert tudtam, minél közelebb érek a házhoz, annál hamarabb csap le a rossz.

Mikor megláttam a fiút, akit szeretek egy melegítő nadrágban és egy rövid ujjú pólóban ülni a lépcsőn a mínuszban, hópelyhekkel a hajába és a vállán, tudtam már hosszú percek óta mozdulatlan.
Megdermedtem, ahogy megláttam mögötte kijönni a mentősöket egy hordággyal, rajta egy embert, fekete zsákban.

Azonnal Diázra néztem, aki szinte tudomást sem vett a történtekről.

- Diàz! - kapott erőre a lábam, ami végre szaladásnak eredt, így azon nyomban hozzá futottam és átkaroltam, de ő meg sem mozdult.
- Mióta ülsz kinn? Gyere be meg fogsz fázni! - vizslattam ijedten, amire ő lassan rám emelte a tekintetét. Furcsa, de nem hiszem hogy sírt volna.
Egyszerűen csak elmosolyodott.

- Belőtte magát, és meghalt. Karácsonykor... - csóválta a fejét nevetve, de tudtam ez a nevetés túl veszélyes, csak takarni próbál vele, és tagadni.  - Sosem volt az év anyja, de ez a húzása, ez nem volt semmi. Milyen szép ajándék nem?! - nézett rám dühösen, állkapcsát összeszorítva, hogy még csak véletlen se gördüljön le egy könnycsepp sem. - Az anya, aki pont karácsony első reggelén úgy dönt, hogy jókedvében túladagolja magát! - emelte fel hangját.

Nem tudtam mi a helyes. Elmondani neki, amiket alig egy napja mondott nekem Szilvi? Még jobban felkavarom, vagy választ adok neki?

- Itt vagyok neked! - néztem mélyen a szemébe. Azt hiszem ez volt most a legjobb, amit csak mondhattam neki jelen pillanatban. - Bármi is lesz, itt vagyok, nem hagylak egyedül. Mindenben segítek, és támogatlak!

Az utóbbi három napban szinte csak átöltözni jártam haza, mert úgy éreztem nem hagyhatom magára.
Magam sem hiszem el, hogy ezt mondom, de talán most túl kemény dió nekem. Nem beszél, nem eszik, ingerült, ha segíteni akarok ellök magától.
Igyekszem türelmesnek lenni, próbálom megérteni, csak tudnám hogyan csináljam most ezt jól.

Mivel sajnos nem tudok főzni, mielőtt még vissza mentem volna Diàzhoz, beugrottam a kedvenc helyére, hogy onnan vigyek neki vacsorát, amit remélhetőleg ma meg fog enni.

Mióta meghalt Szilvi, rossz érzés belépni ebbe a házba. Minden kis szegletet betölt a gyász, a hiány és a szomorúság. Rideg és sötét lett minden, és egyre hiányosabb a napok elteltével.

Sikerült megismernem Diàz apukáját, Nándort, aki most magàhoz veszi a fiát, és eladásra bocsátja a valaha még nagy reményekben és boldogságban megvásárolt ingatlant, amire jelentkeznek is szép számmal. Pontosabban holnap lesz a napja, hogy Diàz végleg kiköltözik innen, és soha többé nem jön vissza.

- Szia, Escobár! - üdvözöltem a németjuhászt, aki elébem jött, majd a zacskót kezdte szimatolni. Eztán leült és megnyalta a száját. - Éhes vagy, igaz? - simogattam meg a fejét, majd a kabátom levéve igyekeztem a konyhába, ahol mind kettő kutyatál üresen állt.