HARMAT ÉS DIÀZ ~ ketten a világ ellen

🥀Huszonnyolcadik

- Óh jaj! - takarta el a szemét Irma néni, a takarítónő. - Az én hibám, nem kopogtam..

- Nem, nem történt semmi, mi csak... - szabadkoztam még mindig a torkomban dobogó szívemmel, de Irma néni csak kuncogott egyet, azzal kiment. Ijedten Diázra kaptak tekintetem, de most ő is elveszett volt, így hát utána szaladtam a folyosóra.

- Irma...

- Lányom.. - fordult felém kedvesen - Ha amiatt aggódsz, hogy elmondom a férjednek, ne fájjon a fejed. Én is voltam fiatal, és nekem is van ám szemem.

- Ezt meg hogy érti? - ráztam meg fejem zavarodottan.

- Ugyan már, öreg vagyok, de nem hülye. Te nem szereted Milánt. Az, hogy miért mentél hozzá, csak te tudhatod. Mi nők, néha hatalmas áldozatokat hozunk, és életünk végéig árakat fizetünk. Én is elkövettem ezt a hatalmas hibát jó pár évvel ezelőtt. Alig voltam húsz, és így hogy már kétszer annyit éltem és a hatvanat taposom, elmondom neked, hogy annyira megbántam. Feláldoztam magam más valaki boldogságáért, míg én egy életen át boldogtalan voltam. Ha akkor lett volna csak egy halvány kis esélyem is, megragadtam volna. És ha te vagy olyan szerencsés, hogy neked ez megadatik, könyörgöm élj vele! - fogta meg a kezem bátorítóan, azzal rám mosolygott és tovább ment, én meg csak ott álltam szótlanul, a földhöz ragadva.

- Igaza van - lépett ki Diáz is, aki az ajtóban állt meg zsebre tett kézzel.

Megszerzem azt a füzetet!

- Anya? - szólalt fel Mira a kocsiban.

- Igen? - néztem rá a visszapillantóból.

- Már augusztus van... nem sokára suli kezdés. Apa nem jelentkezett? - kérdezte kissé félénken, és én ismét pánikba estem.

- Még nem.. - mosolyogtam szomorúan.

- És ha mégsem jön? Akkor választhatok én magamnak apukát?

- Ez nem így működik, kicsim - mennyire ártatlan egy gyerek..

- Ha lehetne apukát választanom, én Diázt választanám - mosolygott kifelé az ablakon.

- Kérsz mekit? - tereltem el gyorsan a témát.

Másnap reggel izgatottan álltam a liftben Mirával, hiszen nálam volt a szabadságom kulcsa, azaz a kis bőrkötéses, barna füzet egyenest Milan széfjéből.

- Jó reggelt, Diáz! - köszönt oda szinte ugrándozva Mira, mikor kinyílt a lift ajtaja.

- Neked is, Cicám - mosolygott rá, azzal rám nézett egy hosszú másodpercig, és végül mellém állt a liftben. Lassan felnéztem rá, és egy aprót bólintottam, ő pedig elégedetten mosolygott.

Miután átadtam Diáznak a kis füzetet, ő el is tünt vele egy órán belül, de azt nem tudom hova. És mivel nekem rengeteg dolgom volt a cégnél, időm sem lett volna ezzel fogalkozni, de ma már csütörtök van, és még semmi hír. Délután az irodámban ücsörögve minden munkát elvégezve aprókat forogtam ide oda a székkel, miközben a telefont bámultam.

- A fenébe is, Diáz! - kaptam idegesen a mobilom után, és felhívtam.

- Igen?

- Milyen igen? Hol a francban vagy napok óta?

- Csak nem hiányzom, Babám?

- Ne idegesíts fel mégjobban, Diáz!

- Jó, nyugodj meg - nevetett - Épp vezetek, még benn vagy?

- Mhm..

- Jó, mindjárt én is -azzal bontotta a vonalat, én meg mint egy hülye tovább várakoztam.