HARMAT ÉS DIÀZ ~ ketten a világ ellen

🥀 Huszonhatodik Fejezet

🌹FELEDTESS EL VELEM MINDENt, AMIT NEM AKAROK TUDNI🌹

- Na, most hogy ezzel megvolnánk, beszéljünk a hétvégi rendezményről, amit a cég hatvanadik évfordulója alkalmából kerül megtartása. - ecsetelte nagy örömmel Milán, a megbeszélés végén. - Arra gondoltam, mivel a céget az én gyönyörű szép feleségem nagyapja alakította - nyúlt kezemért Milán, hogy puszit adjon rá, és ebben a percen egy apró reccsenést ütötte fel a nagy termet.

Mindenki Diàzra kapta a tekintetét, ugyanis az ő kezében tört el egy ceruza.

- Antónia - szólt neki rá sem nézve - Intézz már légy szíves rendes ceruzákat. Ezek szarok... - mormolta, miközben itt csak én tudtam, milyen düh zajlik most le benne.

- Áh, Diàz! Veled is akartam beszélni kicsit a modorodról - fonta össze ujjait Milán kicsit előrébb hajolva az asztalon. - És az öltözködésedről.

- Hallgatlak - dőlt hátra vigyort erőltetve az arccal, ölében pedig összefont ujjait pihentette.

- Amint látod, itt mindneki a munkához megfelelően öltözködik...

- Amint látod - vágott szavába - én vagyok az oka, hogy te most ott ülhetsz - mutatott a helyére szigorúan. - Nekem köszönhető, hogy kihúztam a céget a szarból. És különben is, nekem nem ez a fő munkahelyem.
Ebben igaz volt. Sokat van benn, de neki még így is a box maradt az első, bár a balesete óta még egy meccsen sem vett részt.

- Mindegy.. amit szóba akartam hozni az évforduló kapcsán, az nem más, minthogy szeretném, ha Harmatról szólna egy kicsit. - itt furcsán néztem fel a papírokból, nekem fogalmam sem volt semmiről, mindneki engem nézett, köztük Diàz is, aki jobb szemöldökét megemelve elvett egy kis üveg szénsavas vizet az asztalról, lecsavarta a kupakját és lazán beleivott abba, de tekintete nem eresztette az enyémet.

- Szóval arra gondoltam... - folytatta Milán - Hogy énekelhetnél valamit - Diàz ebben a percben kiköpte a vizet, és az én szemem is kikerekedve marad volna, ha az épp nem a lábszáram éri.

- Bocs, Harmatom... - szabadkozott nevetve, és ahogy a lábam nézte, láttam, hogy neki is leesett, hogyan szólított mindenki előtt, de gyorsan kapcsolt. - Tudok jobbat! - csettintett - Főzz te az egész bagázsra, csináld te a büfét! - vigyorgott rám, aki még nem mondott semmit.

- Diàz, fogd vissza magad a sértege... - kelt védelmemre Milán, de belőlem olyan hangos nevetés szakadt fel, ami már évek óta nem, ahogy Diazból is.

- Ha annyira ismered a feleséged, akkor tudnod kéne, hogy két dologhoz nem ért. Éneklés és a főzés.

- Akkor minek bátorítottál mindig a kocsiban?  - kérdeztem még mindig az emlékek mámorában, félig nevetve, könnyeim törölgetve.

- Azt hittem tudtad... - döbbent le - Én azért húztam fel a zenét, hogy a te hangod ne halljam - és ez volt a második, hogy a kelleténél kicsit hangosabban nevettünk fel.

- Elnézést - hajolt közelebb Noémi - Ti egy pár voltatok, vagy... ?

- Csak egy buta gimis szerelem volt az övék, semmi több - rendezte le azonnal Milán, így a jó kedvet is azonnal elvágva.

- Ja.. - bólogatott Diàz elmélázva aprókat ide-oda forogva a széken. - Semmi több - nézett úgy a szemembe, hogy nekem is vízért kellett nyúlnom.

Miután Milán már nem tudott mibe belekötni, hamar lerendezte a megbeszélést, és rohant is a repülőtérre, ugyanis munkaügyben külföldre utazik így csak a hétvégén jön, amitől én majd kicsattanok.