HARMAT ÉS DIÀZ ~ ketten a világ ellen

🥀Tizennyolcadik Fejezet

- Ha-harmat? - akadt el a szava is, ahogy lesápadt az arca, én meg még most sem hittem a szememnek, ami talán káprázott a sok féle alkoholtól.

- Diàz... - suttogtam alig hallhatóan, a másik pillanatban pedig térde ereszkedett előttem, és szorosan magához ölelt.

Először féltem átölelni. Féltem, nem valódi, de aztán megcsapott a parfümje illata, ami több kis millió emléket ébresztett fel bennem, és onnan nem volt visszaút. Olyan szorosan kapaszkodtam bele, mint még soha. Olyan volt ez a pillanat, mintha erre a pár másodpercbe valaki felemelt volna a pokol legmélyebb zugából, és a mennyország legszebb kis sarkába repített volna engem fénysebességgel. Magával ragadott a mámor és újra megrészegített.

- Mit... Mit csinálsz itt? - engedtem el lassan, miközben végig néztem rajta.

- Te mit csinálsz itt? Majdnem elütöttelek! - kapart fel az aszfaltról, miközben az elakadásjelző narancssárga villogása játszadozott rajtunk.

- Én... - habogtam.

- Mi. A. Picsa??! - sikkantott fel Tázi mellettünk két nagy lángossal a kezeiben. - Diàz? - hunyorgott.

- Rég láttalak - mosolygott rá zsebre tett kézzel, Tázi pedig értetlen arccal kapkodta nagyon zöld szemeit közöttünk.

- Gyere, hazaviszlek titeket - érintette meg lassan a karom, én pedig kapcsoltam. 

- Nem! Azt nem lehet, mert...

- Nem kérés volt. Beszállni - biccentett a kocsi felé.

- Tessék, még jó meleg - nyomta kezembe a lángost Tázi.

- Biztos, hogy nem ültök be lángossal a kocsiba!

- Kérsz te is egyet? - kérdezte teli szájjal.

- Nem, nem kérek. És most mondom, nem ültök így be! - nézett ránk szigorúan.

Két perccel később én az anyós, Tázi pedig a hátsó ülésen ettünk, miközben Diáz fortyogott.

- Amúgy... hogy hogy itt? - törte meg Tázi a kínos csendet.

- Erre volt dolgom - kanyarodott le egy utcába.

- Erre volt dolgod, hajnali négykor?

- Mi ez a faggatás? - nézett rá a visszapillantóból.

- Amúgy honnan ez a kocsi?

- Tázi! - szóltam rá.

- Jól van, jól van! - dőlt vissza durcásan az ülésen.

Miután kitettük Tázit, megváltozott a levegő is ide benn. Feszült volt, csak egy kis szikra kellett volna, hogy az egész kocsi az égbe repüljön. Annyi mindent éreztem, annyi minden kavargott bennem, annyi kérdésem volt, annyi mindent meg akartam tenni, de nem mertem. Részeg voltam, és a gyűrűs ujjamon ott virított a szabadságom gátló, véres ékszer. Diàz itt volt, lassan hat év után ismét találkoztunk. És most mi lesz? Haza visz, és elköszönünk?

- Mondod?

- Mi? - kaptam rá ijedt tekintetem. Mit akarsz hallani? Rájött Mirára?

- Hogy merre menjek. Vagy szeretnél a kocsiban éjszakázni?

- Én hívok magamnak egy taxit, és...

- Vagy megmondod hova vigyelek, vagy megyünk hozzám. Válassz! - nézett rám szigorú tekintettel.

- Hajts ki a fő útra, és a második utcán balra - dőltem hátra sóhajtva.

Diàz gázt adott, de mikor már közéletünk a házhoz, éreztem, hogy valami nem jó. Meleg volt az autóban, és csend. A fülem zúgott és úgy éreztem, ismét részeg leszek. Vagyis jobban mondva csak vissza térek abba az állapotba, amiből a sokk rántott ki Diàz láttára. A fejem ismét kótyagos lett, és ahogy szemem fátyolos lett, úgy láttam másképp a helyzetet.

Arcom elpirult, miközben az ablakon át bámultam ki, fel sem fogva a külvilágot. Még a zene is ami a kocsiba ment teljesen magával ragadott, és arra kényszerített ássam magam még mélyebbre ebbe a világba, amiben kavarok, és az ég egy adta világon semmi köze sincs a valósághoz, ami jó mert nincs felelőség, félelem.

Mikor az autó lassan lefékezett a ház előtt, ami úgy néz ki, hogy mindneki megirigyeli, de egy valóságos börtön, Diázra néztem. Az épületet figyelte, miközben többféle érzelem tükröződött arcán. Egy halvány mosolyt azért elkaptam. Tudtam mire gondol: " Végre meg vagy, Harmat"

Eztán egymásra néztünk. Túl sok szó forrt a torkunkra, és ez nem is volt baj, hisz szemünkkel komonmikáltunk. Nem volt kérdés, hogy szintén kiszáll velem együtt a kocsiból, és még mielőtt becsuktam volna annak ajtaját, elém termett és megcsókolt. Tűzijáték... egy darab sem volt, a testemben viszont számtalan robbant fel.

- Itthon van? - suttogta homlokát az enyémnek támasztva.

- Nincs - csókoltam meg újra hevesen, majd miután elszaladtam ajkaitól, egyenest a kapu elé vonszoltam kézen ragadva, egészen a háló szobámig, ahol tovább folytattuk a csók csatàt.

Az, hogy lángoltam sem volt elég kifejező arra, amit éreztem. Már az sem érdekelt, ha csak egy álom az egész, de annak is túl valóságos, és ezért is fogom kihozni belőle a legtöbbet. Mindent akarok!
Hevesen faltuk egymás ajkait, miközben kezünk egymás testén cikázott. Az én kezem épp a nadrágövéhez tartott, mikor megállított. Össze zavartan néztem fel rá, szédülve.

- Nem fog menni - sóhajtott.

- Mi?

- Itt... ebben az ágyban, ahol ő is alszik.. - nézett rá undorral. Fejem én is lassan oda fordítottam, majd mosolyogva néztem vissza rá.

- Ez az én szobám. Csak az enyém.

- Mi van? - húzta össze szemöldökét.

- Milán szobája eggyel arrább van. Nem alszunk együtt. Soha nem is tettük.

- Soha? - kérdezte vissza mint aki rosszul hall.

- Soha. Soha nem lennék képes hozzá érni, vagy bárki máshoz, rajtad kívűl, Diàz - suttogtam egy aprót közelebb lépve hozzá, így már valóságosan fájt a nyakam, ahogy rá néztem.

- Bassza meg.. - sziszegte furcsán, amit nem tudtam hova tenni, de időm sem volt megkérdezni, mert újból ajkaimnak esett.

Levegőt is alig kaptam, de nem érdekeket. Csak az, hogy itt van, megtalált és ennyi év után egymáséi lehetünk, mert a részeg énemet nem izgatja a holnap.

Amikor végre minden egyes ruhadarab lekerült rólunk, és bőrünk a lehető legnagyobb felületen érintkeztek egymással, az perzselt. Nem viccelek, annyira forró volt, hogy szinte égetett.
Mikor szemeibe néztem, pontosan ugyan azt láttam, mint amit hat évvel ezelőtt. Szerelmet, és lobogó tüzet. A mi szerelmünk sosem alszik ki.

- Hiányoztál - suttogta, eközben behatolva.

Nem tudom mennyi idő telt el, csak az, hogy nem elég ahhoz, hogy eleget kapjak belőle. Itt fekszem a régi, nagy szerelmem fedetlen mellkasán, a férjem házában, és az ujjaimmal cirógatom a bőrét, jeggyűrűvel rajta.
Már azt sem tudom milyen nap van. Ma jön haza Milán, vagy holnap? Én kell elhozzam Mirát, vagy mint ahogy az megszokott kikönyörgi anyut korán reggel hogy hozzák haza?
Az életemet egy hajszál választja el attól, hogy romokba dőljön, és minden amit eddig óvtam veszélybe kerüljön, engem most mégis csak Ő érdekel.