HARMAT ÉS DIÀZ ~ ketten a világ ellen

🥀 Tizenhetedik Fejezet

🌹M A J D N E M G Y I L K O S O M 🌹

Ki is az a Mira? A kislányunk Milánnal.
Na, mármint nem úgy. Azt hiszem jobb lesz, ha kezdem az elejétől, dióhéjban.

A tervem, miszerint milyen egyszerű lesz kijátszani Milánt, brutális kudarcba fulladt. Így már huszonöt éves fejjel visszagondolva nem is tudom hol volt az eszem. Akkor lettem tizennyolc, Milán pedig már a huszonhatot taposta, telis tele volt kapcsolatokkal, pénzzel és ha ez nem lenne elég, csak nagykutyákkal játszott. Esélyem sem volt ellene, de akkoriban naiv voltam, vakmerő és fiatal. Azt hittem menni fog, de mélyebb gödörbe estem, mint amekkorát elbírtam képzelni.

Milán szó szerint fogva tartott, és fenyegetett. Már az első nap megbántam a tettem. Senkihez nem mertem fordulni, vagy segítséget kérni, Diàz pedig olyan volt, mintha halottá vált volna. Számomra egyszerűen megszűnt létezni. Minden kapcsolatot megszüntetett köztünk, hetekig nem hagyhattam el a házat, ahonnan végül elköltöztünk, nehogy Diàz megtaláljon. Megpróbáltam éjjel megszökni, de lehetetlen volt. Milán kamerákat szerelt fel, figyeltetett engem, és mint az később kiderült; nyomkövetőt tetetett az autómra. Egy igazi megszállott pszichopatával zártam össze magam.
Mindig azzal jött, ha bárkinek mesélni merek, megöleti Diázt, és tudtam nem viccel, de Diázon kívül lett még egy nagyon fontos személy az életemben, akit kénytelen vagyok védeni mindentől, mert ő magától képtelen lenne. Diàz és az én kislányom; Mira.

Az incidens után pár héttel tudtam meg, hogy terhes vagyok. Akkor már a második hónapban jártam, és azt hiszem ez volt/marad is életem legkeservesebb, legmeggyötrőbb időszak egyben.

Sosem felejtem el azt az érzést, amikor megláttam a két piros kis csíkot. Nem tudtam mit jelent ez számomra. Szabadságot, vagy még több szenvedést? Mivel még mindig itt vagyok, az utóbbi lett a nyerő.
Nem is gondolkodtam, Milán elé álltam, közöltem vele, hogy terhes vagyok méghozzá Diàz gyerekével. Azt hittem majd mint terhes nő, lesznek vele szembe vagy akárhogy is jogaim, de nem így lett. Nem mellesleg biztos voltam benne, hogy azonnal, mint egy rongyot el fog dobni magától, hisz mi lehetne neki annál rosszabb, mintsem Diàz gyerek a házában? Pechemre vagy éppen legnagyobb szerencsémre Milán megszerette a lányom, de ez nem volt mindig így.
Teljesen ellene volt, mindent elkövetett, hogy abortuszra menjek, de nem sikerült neki. Egy délután az a mocsok " véletlen" lelökött a lépcsőn, annak reményében, hátha elvetélek, de nem így lett.

Amikor beindult a szülésem, aznap hallottam egy telefonbeszélgetést, miszerint nem fogja meg tűrni a kislányom ebben a házban, tekintve hogy kitől van. Napokig nem aludtam, őrködtem, hogy még csak a közelébe se juthasson. A végkimerültség szélén álltam, és csak bámultam lefelé a nagy mélységbe, amíg le nem zuhantam. Egy délután nem bírtam tovább, úgy aludtam el, hogy Milán épp itthon volt. Amikor felébredtem Mira sehol sem volt. Már minden lehetséges szörnyűség lejátszódott a fejembe, amikor is megtaláltam őket Milán szobájában, ahogy éppen a karjaiban fogja, és ringatja.
Ez egy sorsfordító perc volt az ő számára. Három dologra is rájött.

Első, hogy Mira  ártalmatlan, és semmiről sem tehet. Ő csak egy kisbaba.
Második, egy "tökéletes kellék" a boldog családkép fenntartására a külvilág számára.
És harmadik, ami a legfontosabb; Mira lesz az ő legnagyobb fegyvere ellenem.

Tudja, hogy nincs olyan, amit ne tennék meg a lányomért, veszélybe sodorni meg végkép nem akarom, és nem is fogom. Így végül a szeretet győzött, de milyen formában? Itt ragadtam egy ketrecben, csak azért, mert szeretek. Két embert szeretek, de együtt hárman sosem lehetünk.

Ez lenne az én keserédes történetem az elmúlt hat évből.

- Mira! - léptem be reggel a szobájába, majd leültem mellé az ágyra. - Kelj fel, kicsim! Indulunk! - simítottam ki gesztenyebarna haját a homlokából.