HARMAT ÉS DIÀZ ~ ketten a világ ellen

🥀 Ötödik Fejezet

🌹 KAMU KAPCSOLAT 🌹

Nyugodtságot éreztem, és legfőbbképpen kipihentséget. Na de várjunk csak! Ez nem az én szobám, nem az én ágyam, és nem az én takarom!

Amilyen nyugodtan ébredtem, olyan hirtelen ültem fel, és néztem körül, mert fogalmam sem volt hol vagyok, de mikor megláttam Diázt a gépnél ülve, fülessel a fején, miközben egy YouTube videót néz, már leesett. Most komolyan elaludtam Diàz agyában, amíg a postán volt?

- Jól aludtál? - vette le a füles vigyorogva.

- Diáz, én annyira sajnálom! Esküszöm nem akartam elaludni, csak...

- Miért kérsz bocsánatot? - fordult felém a székkel, könyökét térdén megtámasztva.

- Mégis hány ember csinálna ilyet?- sziszegtem lehajtott fejjel. - Basszus, hány óra? - nyíltak tágra szemeim a felismerés gyanánt.

- Nincs olyan késő, fél kilenc múlt - nézett a monitorra.

- Fél kilenc? - emelte le magamról a plédet, amit biztos voltam benne, hogy ő tett rám.

Azonnal a táskámba nyúltam a telefonomért, és igen... négy nem fogadott hívás anyutól

- Ki fog nyírni - túrtam feszülten a hajamba.

- Nyugi már, nem csináltál semmi rosszat. Mondd meg az igazat.

- Hogy feljöttem hozzád, és elaludtam? Sosem venné be, hogy "csak" aludtam.

- Nagykorú vagy. Ha történt is volna valami, sem látom a problémát, amiért idegesek lehetnének rád - igen, gondolom nála más a helyzet ilyen szinten.

- Te nem ismered anyámat. Ő egy kicsit... speciális, fogalmazzunk úgy.

- Értem - bólintott mosolyogva. Most így ebben a homályban, hogy ketten vagyunk egy szobában, el kell ismernem,  nagyon helyes srác. Mármint eddig is láttam, de most valahogy még jobban annak tűnik, hogy beszélgettem vele, és kiderült mégsem olyan, mint azt gondoltam.

- Melyik busszal jutok haza?

- Gyere, elkísérlek - állt fel a székből.

Ahogy kinyitotta az ajtót, felcsendül egy nyolcvanas évek zene, és ahogy haladtunk le a földszintre, egyre erősödött. Szilvi épp aerobic edzést nyomott a tévé előtt, amit nagyon élt.

- Viszlát! - köszöntem azért be neki.

- Szia, Harmat! Gyere máskor is! - mosolyogott rám, azzal visszatért a tánchoz.

- Kikészít, komolyan mondom - állt meg mögöttem Diàz, hogy levegye az előttem logó kabátját, és kulcsot. Hasa a hátamhoz ért egy pillanatra, amitől bizsegés járta át a testem.

- Hol van az apukád? - kérdeztem rá, mikor elindultunk az utcán, ahol már teljesen sötét volt, és hideg is.

- Nem lakik velünk, évekkel ezelőtt elváltak.

- Óh, sajnálom!

- Én nem. Megértem aput - ezt hallva kérdően néztem rá, de nem kérdeztem, így meghagyva neki választás, miszerint el szeretné-e mondani vagy sem. - Nyilván látod anyu még mindig a tinédzser korát próbálja élni. Világbéke, fű, szeretet, a holnap nem számít. Mikor megismerkedtek apuval, azt mondta bulis volt vele az élet, nyilván nagy volt a szerelem is. Apu érettségi után ügyesen forgatta a pénzt és megvették ezt a házat. Nagy családot akartak, viszont mikor megszülettem én, jöttek a bajok. Anyu nem akart felhagyni ezzel az életmóddal, ahogy most sem. Nem igazán ment neki az anyaság, ahogy mai napig nem megy - tette zsebre kezét, miközben sétáltunk. - Apu megvárta, amíg egy kicsit nagyobb leszek, és már fel fogom a dolgokat. Mindezek ellenére én nem akartam egyedül hagyni anyám. Életképtelen, nem mer a postára se lemenni. Szóval apu ránk hagyta ezt a házat, nem kért belőle semmit, azóta meg boldog házasságban él az új feleségével meg a kisfiával.