HARMAT ÉS DIÀZ ~ ketten a világ ellen

🥀 Huszonnegyedik Fejezet

🌹IGAZSÁG VAGY BOLDOGSÁG🌹

- És ki az anyukád?

- Nem beszélgetek idegenekkel. Ha most megbocsátasz, be kell mennem a zsírkrétáimért - bólintott, mint valami nagy asszony, Diàz pedig meglepődött mosollyal felàllt és utat engedett neki.

- Segíts! - motyogtam Tázinak a kezem a szám elé téve, mintha csak a körmöm rágnám.

- Hogyan?

- Csak fogd meg a kezét és vidd ki, majd jövök utánatok.

- De...

- Csak csináld!

- Jó! - forgatta szemeit, azzal rámosolygott Mirára mikor kijött. - Mehetünk, édesem?  - nyújtotta kezét, amit a lányom mosolyogva elfogadott és szerencsére szó nélkül ment vele, észre sem vette, hogy én nem mentem utánuk.

- Az a kislány - jött felém Diàz. - Tázi lánya? - emelte meg szemöldökét. Nem is azzal van a gond, hogy van egy lánya, hanem azzal, hogy Mira fehér mint a tej, Tázinak pedig erősen brazil beütése van, kreol bőrrel.

- Igen, miért? - fontam össze karom, miközben igyekeztem nem remegni az idegességtől. 

- Tázi brazil.

- Mira egy örökbe fogadott kislány. Neki és a barátjának nem lehetett gyereke, ezért baba korában örökbe fogadtak Mirát. Azóta sajnos elváltak, és közös a felügyelet, de természetesen nagy részben az anyjával van. - Harmat, hogy a fenébe lehet ekkorát kamuzni?

- És a kislány tudja?

-Persze - simogattam meg feszülten balfelkarom.

- Aha - nézett az irányukba sejtelmesen.

- Látom befoglaltàtok apu régi irodáját - tereltem a szót.

- Állítólag már csak ez volt szabad. Mármint, látom hogy Mirának van ott egy két dolga. Ő is minden nap itt van?

- Tázi nem mindig tudja kire bízni most, hogy nyári szünet van, úgyhogy igen. De majd megemlítem neki, oldja meg a felügyeletét, és kivisszük onnan a cuccait.

- Engem nem zavar. Ő volt itt előbb, és különben sem fogok olyan sokat dolgozni - mosolygott.

- Ezt meg hogy érted?

- Fingom nincs az építőiparrol, majd a mennyasszonyom rendezi ezeket.

- Áh, te csak a pénzes zsákja vagy? - csúszott ki.

- Szerinted csak ezért mondott igen? - nézett rám úgy, hogy bele remegtem.

- Én... - szólaltam meg pár hosszú másodperc után. - Nem tudom miért mondott igent, és nem is az én dolgom. Most ha megbocsátasz...

- Holnap reggel találkozunk, Harmatom! - köszönt el, de erre a becenévre megtorpantam, majd lassan visszanéztem rá.

- Ezt nagyon gyorsan fejezd be! - sétáltam vissza hozzá idegesen. - Ne hívj így! Mi van ha meghallják?

- Megszokás. Bocs.

- Ajánlom, hogy szokj le róla! - sziszegtem a képébe.

- Hogyan hívjalak? Bakonyiné?

- Nem ez a nevem. És hívj egyszerűen Harmatnak!

Azzal megfordultam, és otthagytam.

- Hogy mit tettél?! - akadt ki Tázi, miután délután nálunk beavattam, hogy mostantól Mira az ő lánya. - Te nem vagy normális! Nekem gyerek? Ráadásul örökbe fogadott? Ez borzalmasan hangzik! Nem vagyok egy anyafigura!