HARMAT ÉS DIÀZ ~ ketten a világ ellen

🥀Tizenkilencedik Fejezet

- Jól vagy? - csendült fel hangja percek múltán.

- Nem tudom... olyan mintha egyszerre lennék a mennyben és a pokolban.

- Ugye tudod, hogy mostantól nincs többé pokol számodra? - cirógatta vállam.

- Mármint? - néztem fel rá, de ő csak magabiztosan bámulta a plafont.

- Vége van - felelte nyugodtan. - Megtaláltalak, és velem jössz! - nézett rám.

- Diàz - ültem fel, miközben a takarót magam elé tartottam - Ez nem fog menni - csóváltam a fejem. Most jön az, amitől féltem...

- Micsoda? - itt még mosolygott.

- Hogy veled menjek... e-ez nem ilyen egyszerű..

- Hé - ült fel ő is, azzal lassan megsimította arcom. - Tudom, hogy félsz, de már nincs mitől. Én nem az vagyok, aki hat évvel ezelőtt. Már nem vagyok senki, nekem is vannak kapcsolataim, és pénzem.

- Ez nem a pénzéről és a hatalomról szól! - kezdtem teljesen bepánikozni. Mit hittem, mégis mi lesz ebből?

- Félsz, hogy rám varrja a gyilkosságot?

- Igen! - felnevetett.

- Az már 6 éve volt.

- Attól még megtörtént, Diàz! Egy ember meghalt a mi hibánkból!

- Először is, az enyémből. Másodszor pedig azóta már olyan ügyvédeim és csapatom van, hogy semmi sem történhet. Harmat... - fogta meg a kezem, miközben mélyen a szemembe nézett
- Pakolj össze, és gyere velem!

- Diàz, nem fogok megint bujkálni. Eleget éltem félelemben.

- Félsz mellettem? - emelte meg szemöldökét

- Nem, mármint - túrtam hajamba feszülten.

- Akkor meg húzzunk innen a francba! Itt vagyok, nem érted? Elviszlek ettől a patkánytól, aki évekig a rabjává tett, ráadásul az én hibámból! Szerinted nem mardosott minden nap, minden percben a bűntudat? Szerinted nem próbáltalak folyamat keresni?

- Nem megy, és kész. Így nem - feleltem halkan, és a hanglejtésből tudta, nincs értelem tovább ezen vitázni. - Menned kell, Milán bármelyik percben haza jöhet mostmár.

- Nem jössz el, amíg meg nem bizonyosodsz arról, hogy biztonságban leszel nálam, igaz? - sóhajtott.

- Ez már nem csak rólam szól - nyeltem le könnyeim.

- Szereted? - nyelt egyet

- Tessék? - gubbadtak ki szemeim - Hallod te magad?!

- Rendben - állt fel, majd felvett a boxerét és nadrágját. - De állj készen, hogy még a hó végéig kiköltözől innen. Hozzám. - dobta elém telefonját, én meg csak értetlenül bámultam azt. - Írd bele a számod - kapta fel a pulcsiját is.

- Nem hívogathatsz amikor kedved tartja, me...

- Írd már bele! - forgatta szemét.

Mikor vissza akartam nyújtani neki, tenyerét megtámasztva előttem a matracon közel hajolt.

- Megvagy, Harmatom. És még egyszer nem követem el azt a hibát, hogy elmenni hagylak - csókolt meg hosszasan - A rémalmod véget ért. Visszajövök érted, ígérem! - suttogta homlokát az enyémnek támasztva, miközben én a könnyeimmel küszködtem.

Mennyire egyszerű is lenne mindent hátra hagyni, és eltűnni innen! Kár, hogy Diàz még a felét sem tudja semminek, és nem is tudhatja meg. Felfedtem magam előtte, és nem nyugszik, amíg vele nem megyek, vagy amíg meg nem tudja az igazat.

Másnap reggel kótyagos fejjel ébredtem meg a napfény sugaraira, miközben úgy éreztem, valami fojtogat. Lassan felültem, és adagolva, apránként beugrottak a tegnap éjjel részletei, amik egyszerre bódítottak, és égettek meg. Még most is érzem az ajkát sajátomon, ahogyan az érintését a bőrömön. El sem hiszem, mennyire intenzív volt ez az egész hat év elteltével.

- És most mihez kezdesz, Harmat? - suttogtam magam elé bámulva tanácstalanul, térdem felhúzva, és átölelve azt. - Hiszel Diáznak, hogy ha vele mész minden rendben lesz? Mi lesz Mirával? Mi lesz, ha Milán ezek után majd őt veszi célba? Ezt most rendesen elkúrtam, a rohadt életbe is! - kiáltottam el magam, miközben hajam tövébe kapaszkodtam.

- Harmat! -rezzentem össze a lentről jövő, dühös hang hallatán. - Most azonnal gyere ki! - haza jött a férjem...

Felkaptam egy köntöst, bebújtam a papucsomba, majd remegő térdekkel és torkomban dobogó szívvel mentem le a lépcsőn, de megálltam annak a közepén, mikor megláttam. Sosem volt még ennyire mérges.
Keze ökölben volt, arca egyre csak vöröslött, állkapcsa és egész teste feszült volt. Tudott róla...

- Gyere, gyere csak le, drága feleségem! - ment át mosolya vicsorgásba, ahogyan tett helyben egy 360 fokos kört, karját a magasba emelve, intve hogy menjek.

Nyeltem egyet, majd megálltam előtte olyan három lépés távolságban.

- Korán jöttél, azt hittem csak délután érkezel.. - tettem bal kezem jobb karomra, vállaim akaratlanul is felhúzva.

- Azt mindjárt gondoltam! - ordított rám - Hogy a francba talált meg? - sziszegte idegesen képembe, lehelete az arcomba csapott. - Jaa, már megvan! Egyszer teszem ki a lábam ebből a kurva házból, hagylak itthon nem egészen két napra, te meg fogod magad, és mint egy hülye tizennyolc éves liba, mész bulizni! És ha ez nem lenne elég, ide hozod Diázt? Hogy talált meg? - kevert le egy akkora pofont, hogy a földre estem.
Hirtelen fel sem fogtam, mi történt. Ilyet még sosem csinált, és nem hittem volna, hogy idáig el tud vetemülni.

Jobb arcomra nyomtam tenyerem, ami úgy égett... szemeim megteltek könnyekkel, és csak elmosódott alakját bámultam lentről a padlóról.

- Mit hittél? Nem jövök rá? Ennyire részeg voltál, hogy teljesen megfeledkeztél a kinti kamerákról, amire bármikor van rálátásom? Ugye tudod, hogy ennek a kis kalandodnak hatalmas következménye lesz? - hajolt le elém.

Szemeim össze szorítva fordultam el, de még egy pofont kaptam, azzal jobb karom erősen megragadva felrántott, de olyan erővel, hogy azonnal felsikoltottam.

- Hogy képzelted ezt az egészet mi? Hogy volt bátorságod? Mint az én feleségem elmész az éjszakába, leiszod magad, aztán ide hozod azt a férget a mi közös házunkba, hogy jól megbasszon?

- Elég! - ordítottam el magam zokogva.

- Nekem is elegem van! - ragadta meg nyakam, arcomhoz közel hajolva. - Elegem van abból, hogy hat éve a feleségem vagy, és még csak egy ágyban sem aludtunk soha, de ha ő megjelenik... - nevetett fel félelmetesen. - Az én feleségem vagy! És most úgy is fogsz viselkedni! - ragadta meg két karom, háttal fordított magának, a kanapé hátának nyomott, és felemelte a köntösöm, ami alatt nem viseltem semmit.

- Most azonnal fejezd be! - ficánkoltam olyan erősen, ahogy csak bírtam.

- Ezt a segget fogta ő is az éjjel? - mielőtt még bele markollhatott volna, keze engedett a szorításon, így azonnal kitéptem őket onnan, el futottam, egyenesen fel a szobámba, vissza sem nézve rá.

Kulcsra zártam az ajtót, eztán erőtlenül lehulltam a földre, ahol csak tovább zokogtam csendesen.