HARMAT ÉS DIÀZ ~ ketten a világ ellen

🥀 Huszonegyedik Fejezet

🌹MÉG EGY HIBA🌹

- Hogy mi? - támasztottam meg magam tenyeremen a konyhapulton.

- Nagyon sajnálom, Harmat! De jobbnak láttam szólnia, ha esetleg.. mielőtt...

- Ne mondj semmit, indulok! Tíz perc és a bejáratnál találkozunk! - tettem le azonnal, majd mint aki az életéért rohan, szaladtam a kocsihoz. Mondjuk valahol stimmel. Diàz életéért rohantam.

Azt sem tudom becsuktam-e a kocsim ajtaját, vagy hogy egyáltalán a kulcsot kivettem, semmi sem érdekeket. Minden elsötétült körülöttem, mindent elfelejtettem rajta kívül. Nem volt külvilág, nem voltak zajok, sem emberek.

Ahogyan a bejárat felé rohantam, már láttam Nórit benn várakozni, körmét rágva. Ránéztem, ő pedig szemével ebben az ezred másodpercben sok mindent elmondott. Sajnálatot láttam, szomorúságot, és egyben bátorítást is, hogy készüljek fel, mindegy mi lesz.

Egyetlen szó nélkül indultunk a lifthez, amire mintha már évek óta várnék. Mikor végre kinyílt, bunkó módon, nem foglalkozva az épp kifelé tartó emberekkel, utat törtem magamnak, majd idegesen Nórira néztem. 

- Legfelső.

Hát hogyne. Az intenzív a legfelső szinten van. Szerencsémre mindneki kiszállt a Liftből, így ketten maradtunk. Nóri törte meg a csendet.

- Nem lenne szabad bemenned hozzá, fontos hogy senki se lásson meg.

- Tudom - nyeltem egyet magam elé nézve, állkapcsom össze szorítva. - Nagyon rosszul néz ki? - kaptam rá hirtelen tekintetem.

- Kívülről nem - felelte, és mielőtt még bármit is kérdezgettem volna, nyílt az ajtó.

Előbb ő hajolt ki, körül nézett, csak aztán intett, hogy menjek.
Amikor kiléptem, mintha egy teljesen más helyre kerültem volna. Oda lenn nagy volt a nyüzsgés. Emberek zsivaja, cipőjük kopogása a laminálton, a mentők kintről behallatszó szirénázása, ám itt teljesen csend volt. Alig láttam egy-egy ápolónőt, akik mind a korlapokat olvasva sétáltak a folyosón, csendben,  egyik helyről a másikra.

- Ezeket fel kell venned. - nyomott a kezembe egy csomó zöld holmit. Volt benne egy köpeny, ráhúzható zacskó a csípőre, és hajháló is.
Miközben kapkodtam fel őket, éreztem, ahogyan szívem egyre hevesebben dobog. Szinte az egész testem átjárta a nehéz, dübörgő, gyors ütem.
- Gyere - indult meg balra, én pedig utána.

Pár méter után megállt jobbra egy ajtó előtt, kezét a kilincsre tette, de előtte rám nézett. Alig észrevehetően bólintottam egyet, eztán nyílt az ajtó. Gépek csipogása ütötte fel a fülem, térdeim ezzel egy időben mintha megdermedtek volna, és szinte fájdalmas volt meg mozdítani őket.

Ám ami még fájdalmasabb volt, az Diàz látványa a kórházi ágyon. Hiába volt rajtam maszk, kezem a szám elé kaptam, miközben szemeim könnyek árasztották el, és minden homályos lett.

- Gyere ülj le - vezetett Nóri az ágy mellett levő székhez, amire mint egy zsák, erőtlenül dobtam le magam.

- Diàz... - suttogtam elképedve, kezem a kézfejére téve, ahogy lassan végig néztem rajta.

Bal lába gipszben volt, mellkasa és bal válla bekötözve. A felkarján volt még egy kötés, amit már kezdett átáztatni lassan a vér, nyakán merevítő, arcán csak pár kisebb karcolás.
Lassan felálltam, és óvatosan leemeltem róla a takarót. Bal combján is kötés volt, hasonló állapotban a gézzel rajta, mint a karján.

- Uram isten! - takartam vissza remegő kezeimmel, ahogy szipogva leültem.
- Hogy... vagy miért?

- Állítólag beragadt a kocsi. Tempomatot használt és a fék egyszerűen nem működött. Nem igazán volt más választása. Vagy a villanyoszlopba hajt bele, vagy egy kamionba - hajtotta le fejét.
Ezt halva lehúztam a maszkom, majd tenyerem számhoz szorítva próbáltam nem ordítani a sírástól.