őszintén | jikook ✓

46.

Péntek délutánra szabadnapot kértem, ugyanis szerettem volna a kis Szöszkét elvinni egy randira. Persze Ő erről semmit sem tudott, hisz' nem szóltam neki. Viszont tisztában voltam azzal, hogy neki délután semmi dolga, általában ilyenkor otthon tanul, vagy pedig táncol. Néha elmegy a barátaival ide-oda, ám erről időben szokott szólni. S mivel ez ezen alkalommal nem történt meg, így tudtam, hogy lesz alkalmam ismét randira vinni.

-Mehetünk?-Nézett rám már a kocsiban, míg én bólintottam párat, majd gyorsan szóltam neki.

-Igen, de most ne a kávézóba menjünk! Ma szabadnapom van. Menjünk haza először, utána el kéne kísérned nagynéniékhez!-Bólintott párat miszerint értette, s a motort beindítva már ki is hajtott az iskola elől.

-Holnap akkor megyünk a bulira, ugye?-Nézett rám egy pillanatra, aztán vissza vezette tekintetét az útra, hogy ne legyen balesetünk.

-Persze. Muszáj, ha nem akarom, hogy Bora vagy Tzuyu elpicsázzon.-Sóhajtottam drámaian, míg a szőke hajú boldogan kuncogott fel mellettem, s simított arcomra - már amennyire ez lehetséges volt.

-Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Élvezni fogod te is, én is és mindenki. Neked is jár ennyi kikapcsolódás, mindig csak dolgozol és tanulsz.-Jegyezte meg csalódott hangon, nekem pedig muszáj volt egyet értsek vele, hiszen valóban ezek vették el az időm nagy részét.-Neked is jár a szórakozás, Jungkook!-Helyezte kezét combomra, hogy kissé megtudja azt szorítani, míg én sajátomat alá csúsztattam.-És ígérem időben haza jövünk, hogy vasárnapra ki tudd magad pihenni még a munkád előtt. Utána elmehetnénk valahova, mit szólsz?-Mosolygott édesen, míg én kezét számhoz emelve pusziltam meg azt, s egyeztem bele az ötletbe.

Fel nem foghattam épp ésszel, hogy Jimin mégis hogyan lehet ennyire tünemény? Néha azt éreztem, hogy sokkal, de sokkal jobbat érdemel nálam, aki még nálam is többet tudna nyújtani neki, de önző módon mindig elhesegettem ezeket a gondolatokat, hisz' hülye lennék másnak adni őt. Hozzám tartozott, csak és kizárólag hozzám. És ezen senki az ég világon nem fog változtatni. Igenis egy szép napon meg fogom kérni a kezét, ezzel is magamhoz láncolva őt. Nem tudtam volna nélküle élni, semmi pénzért nem is akartam volna. Fényt hozott az életembe, segített és megmentett olyan dolgoktól, amiktől még én magam sem tudtam volna magamat megmenteni. Vigyázott rám, óvott engem és őszinte szívvel szeretett. Én pedig nem lehettem neki elég hálás, azt sem tudtam, hogy mégis hogyan fejezzem ki az iránta érzett szerelmem és hálám. Úgy éreztem sokszor, hogy kevés vagyok neki, hogy nem vagyok hozzá elég jó, mégis mikor azzal a kedves mosolyával és lágy tekintetével ajándékozott meg..Azt éreztem, hogy számára elég vagyok. Hogy neki nem kell az, hogy többet nyújtsak, tökéletesnek gondol engem. Úgy hittem olyankor, hogy érzi az őszinte szeretetem, tudja, hogy mit érzek iránta, tudja, hogy mit gondolok róla.. Csak egy kicsit elesett vagyok abban, hogy kifejezzem magam. Mégsem kért rá soha, hogy változzak, hanem elfogadott és szeretett. Nekem pedig ez mindennél többet ért.

-Jimin!-Szólítottam meg halkan, míg ő hümmögött válaszul, hogy figyel rám, mondjam csak nyugodtan.-Nagyon szeretlek!-Néztem rá, s hiába tudtam, hogy Ő nem fog tudni rám nézni a vezetés miatt, én mégis látni akartam. Ahogy arc vonásai pillanatok alatt meglágyultak, ahogy szelíden elmosolyodott, mégis ajkát lebiggyesztette az nekem mindennél többet jelentett.

-Aww, Édesem! Én is szeretlek!-Nézett rám egy pillanatra, s megint csak arcomra simított óvatosan, hogy mégis valahogyan ki tudja fejezni, hogy Ő is szeret engem, s hogy igazán jól esett neki amit mondtam.

Hazáérve megkértem, hogy öltözzön át valami kényelmes cuccba, de mégis elegánsba, hisz a nénjémék kissé gazdagabbak, s nem szeretik a hanyag embereket. Persze ebből semmi sem volt igaz, csupán csak előre megoldottam azt a problémát, hogy "Ha előre szóltál volna, akkor nem így öltöztem volna!". Legalább később nem fog emiatt nyafogni. Nem mintha mintha baj lenne, de neki kellemetlen lenne, tudtam nagyon jól.