Új kezdet

12. Fejezet

Amikor rájöttem, hogy amúgy egy idegen házban vagyok egy idegen szobában, egy kicsit kellemetlenül éreztem magam. Van ez így.

Mivel fogalmam sem volt, hogy milyen helyiségben lehetek, bekapcsoltam az elemlámpát a telefonomon (nem tudtam hol a villanykapcsoló), és körbevilágítottam a szobában. Kicsit bepánikoltam, amikor realizáltam, hogy Máténak a szobájába keveredtem, de nem mentem ki, mert volt valami apróbb sejtésem arról, hogy ez nem egy jó ötlet.

Váradi Léna vagyok, ezáltal kíváncsi is, úgyhogy körbenéztem. Igazából semmi különös nem volt a szobájában, egészen addig, amíg rá nem pillantottam az ágyára. Pókemberes ágyneműje volt. Haha. Lebukott.

- Hol vagy Lénácska? - hallottam kintről Máté hangját. Szuper. Már bújócskázunk is. Komolyan mondom, hogy visszafelé fejlődök.

Már néhány perce keresett, úgyhogy írtam neki egy üzenetet.

Én: Máté! Miben sántikálsz már megint??
Máté😑: Inkább te miben sántikálsz! Hol vagy? Kevinék nem mondanak semmit.
Én: Jól teszik (a saját biztonságuk érdekében)
Máté😑 becenevét a következőre állítottad: Pókember
Pókember: Ez mi? Mért? Na várjál
Én: 🙃🙃🙃
Pókember: Te a szobámban vagy??!

Erre már nem tudtam válaszolni, mivel kinyílt az ajtó, és Máté egyszerűen pofánlocsolt egy üveg vízzel. Milyen kreatív...hé, várjunk. Ez volt a feladata??

- Ezt a feladatot Juli adta neked?? - kérdeztem döbbenten, miközben a hajamból csöpögött a víz.

- Persze hogy ő. Ezért megérdemel egy pacsit.

- Biztos minden álma veled pacsizni... - ironizáltam.

- Szerintem mindenkinek a legnagyobb álma velem pacsizni. De nem csak pacsizni ám - húzogatta a szemdökét.

- Hülyegyerek - vágtam tarkón mosolyogva, és kiléptem a szobából.

- Amúgy nekem jobban áll a vizes haj - kiabált utánam, de én már nem figyeltem rá.

- Barnáth Júlia! Milyen barát vagy te? Lelocsoltatsz? - álltam meg a társaság előtt, és rászegeztem a tekintetem Julira. Nehezemre esett nem elröhögni magam.

- Most mi az? Megérdemelted - nevette el magát.

- Jó, igazad van. Deee Máténak van egy ciki titka - cukkoltam a szobába éppen belépő illetőt.

- El ne mondd! - nézett rám szúrós szemmel.

- Mert ha elmondom, akkor mi lesz?

- Akkor véged!

- Hát, ettől most nagyon betojtam.

- Ha elmondod, akkor kapsz még egy litert a fejedre - emelte föl az üveget.

- Nekem már mindegy. Ezt az estét nem úszom meg szárazon.

- Haha, nagyon vicces vagy. Ja várj, mégsem.

- Jó, na. Nem mondom el - adtam meg magam.

- Hé! Szívatsz minket? Mostmár tudni akarom! - nyávogott Barna.

- Meggondoltam magam. Bocs - vegerettem meg a vállát.

- Jó szomszéd, jó szomszéd - borzolta össze a vizes hajamat Máté.

- Te...FÚ!

- Nézd már milyen haja lett! - mutatott rám Kevin.

- Befogod!

- Haha, tényleg - röhögött már Barna is.

- Szerintem cuki - mosolygott rám Juli.

- Örülök - morogtam.

- Na jó, asszem vége a bulinak nem nevezhető szektagyűlésünknek. Viszont segítetek felmosni! - jelentette ki Máté.

- Na de álljon már meg a menet! Hát én nem locsoltam le senkit semmivel, akkor miért kell takarítónőset játszanom? - értetlenkedett Kevin.

- Mert ti is itt voltatok, nektek is kell segíteni! - szálltam be a vitába mostmár én is.

Nagynehezen sikerült rávennünk a többieket is hogy segítsenek, úgyhogy feltakarítottuk a víztócsákat, aztán hazamentem.

- Szia Kincsem! - köszöntött anya, aki még most is a konyhában csinált valamit a laptopján. Kezd kissé kínos lenni ez a megszólítás...

- Szia anya! - köszöntem vissza, mire egy pillanatra rámpillantott.

- Tudnom kéne, hogy miért nézel ki úgy, mint akit most talált meg egy cunami?

- Lényegtelen - legyintettem, majd felmentem a fürdőszobába zuhanyozni. Amikor lefeküdtem az ágyamba, rögtön elnyomott az álom.

Másnap

- Meglepetés! - rázott fel egy hang a gyönyörű álmomból. Mi a franc?

- Mi van? - ültem fel az ágyamban.

- Na ki jött el?

- Nem tudom. A Mikulás? Ja várj, szeptember van - mondtam, még mindig csukott szemmel.

- Én vagyok az, a drága egyetlen édesapád! - jelentette ki ünnepélyesen, mire én kinyitottam a szemem, és realizáltam, hogy ő tényleg nem a Mikulás.

- Ja, jó - öletlem meg.

- Gondoltam eljövök érted kocsival, és visszaviszlek hozzám az őszi szünetre!

- Ó de jó! Várjunk, MI?? - esett le hogy mit mondott. Reggel van, na.

- Jól hallottad! Megyünk haza! - örült tovább.

- Hogy lehetsz ilyen lelkes, amikor hajnal van?

- Kislányom, fél tizenkettő van - világosított fel anya. Észre se vettem hogy a szobában van.

- Akkor csak pár órát tévedtem - feküdtem vissza, és felhúztam a fejemre a takarót.

- Ki az ágyból! Mindjárt indulunk, anyád már összepakolt neked mindent! - húzta le rólam apa a takarót. Nem hiszem el, hogy engem még hétvégén is zargatni kell! Hát, úgy tűnik egy hétre visszacsöppenhetek a régi közegembe...